Irodalmi Szemle, 2008
2008/5 - Milan Rúfus: A kis húga (vers) (Pereszlényi Sándor fordítása)
Milan Rúfus Mikor a boszorkány, dühtől kéken, nem fiút adott, hanem kutyakölyköt, a király sírt, s álmában vagy ébren, az asszony könnye forrón, sürün ömlött. Másodszor minden ugyanúgy esett. Megszégyeníttetett, megaláztatott. Csendben sírdogált a bölcső felett, és a bátyjai sorsán gondolkodott. Harmadszor a király, haragjában, a hóhér kezére adta asszonyát. De ő nem szólt, és nagy bánatában csak bátyjai sorsán rágódott tovább, ahogy nappal fájó testét marja mindegyik, s éjjel mossák sebeiket. A szeretet kétfelé szaggatja: „Szeretett bátyáim, most segítsetek! Segítsetek sorsom jobbá tennem, mert gyötrődöm és borzalmas tűz éget. Ne vétkezzem a szerelmem ellen hallgatásommal szeretetem végett.” És száll a holló, s szól: „Hóhér, megállj!” Majd egy másik, s egy harmadik sietve. „Tedd le azt a pallost, vagy jót ne várj! Vess egy pillantást e szép gyermekekre! Ki fiai? A királyé talán? Igen. Áldása rajtuk az egeknek. Te, húgom, pedig mesélj szaporán! Időnk betelt, a sebek behegedtek.” És a szemük előtt átváltoztak sudár legényekké. Az asszony felállt. A hangja mint a csobogó patak, s öleli bátyjait, fiait, urát. Bátortalanul, csendesen kezdett, majd mint a zuhatag ömlött a szava,
