Irodalmi Szemle, 2008
2008/1 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Az eltűnt idő nyomában (2) Dobos lászló szépprózai munkássága (tanulmány)
Fonod Zoltán gondolnánk. Egy újságíró élményein keresztül kapunk kapunk képet a morvaországi nemzetközi folklór fesztiválról, a tánc szépségéről, szemet, lelket gyönyörködtető s a nemzetek közti barátságot segítő szerepéről. És ahogy egy ilyen rendezvényen lenni szokott, nyilvánvalóan a futó kalandok keresése és kudarca is utoléri azokat, akik a szép táncos lábak mögött az olcsó kalandok lehetőségeit keresnék. A szövegkörnyezet, minden harsányság nélkül, ha fél mondatokban is, de megidézi a múltat, az együttélés gondjait és a történelem vargabetűit. Ebben az elbeszélésben nem a „forma” sérül, inkább a „mélység”, az „embermeleg” helyzetek lehetnének erőteljesebbek. A kötet már-már kisregénnyé terebélyesedő elbeszélése, az Egyedül, egy iskolaigazgató és felesége életéről, tragikus autóbalesetéről szól. A végzetes balesetben nemcsak a felesége lesz az áldozat, hanem a biztosnak tűnő karrier is megtörik. A történések hátterében a nemzetiségi kínok mellett egy új jelenséggel is találkozhatunk, a bigott vallásosság tényével, melyet nem is annyira a feleség, mint ortodox, görögkeleti vallású szülei képviselnek. Bár - a férfi bevallása szerint - tizenkét év házasságából „másodpercek, amikor minden ajtó tárva volt bennük, minden irányban”, tény azonban, hogy Margó, a feleség „izgalommal őrizte” örömeiket. Tételes, jelszavas történelmi igazságok, meg ormótlan igazságtalanságok vonulnak el előttünk. Korhű képet kaphatunk az intrika és a politika otrombaságairól is, hiányérzetként éli azonban meg az olvasó, hogy Darabos és Suhajda (a volt igazgató és a helyettesítő, majd kinevezett igazgató) párharcában nem az emberi kvalitások harcát, hanem a sablonos, szólamos igazságok felvonultatását látjuk. A kor valóban ilyen volt, amilyennek az elbeszélésből megismerhetjük, a jövőt, a mara- dandóságot azonban a jellem és a lélek gazdagsága, leküzdhetetlen ereje adhatja. Jellemző erre a (funkcióért vívott) „káderküzdelemre”, hogy a feleség halála alig foglalkoztatja a súlyosan sérült Darabost, legfeljebb az emlékképek felidézése révén vigasztalódik. S amikor minden remény elfogyott, s a „legyőztek?”, „vesztettem?” igazsága tényként mered elé, akkor tudatosul számára, „Margó és az emberek, számomra most a családi kép rámája... Margó arca akkor volt teljes, mikor szemben volt velem, akkor volt legteljesebb önmaga...” Az író kiváló ismerője a korabeli állapotoknak, s nem véletlen, hogy ebben a helyzetben számára nem a „névtelen levelek ismétlődő vallomása: szeretlek” a fontos, hanem a bukott igazgató elhatározása, emelt fővel, tisztességesen élni: „Elmegyek innen, jó lenne olyan vidéket találni, ahol nagyobbra nőnek az emberek, s megpróbálni egybeépíteni a követ a földdel, ahogy a hegy teszi”.45 Szépprózai munkásságáról szólva talán nem érdektelen utalnunk Tőzsér Árpád szavaira, aki a prózaíró Dobos Lászlót így jellemezte: „... úgy beszél, ahogy ír: tűnődve, de érzelmi telítettséggel: valamiféle belső zaklatottsággal. Ismételgeti, keresi a pontos, s még pontosabb szót, hogy a szóhalmozás végül is (regénynyelvének is annyira gyakori stílusalakzatává) váljon mondandójában.46 Regényeinek világa, s vele a nemzeti önismeret irodalmunk számára, persze azzal lett teljes, hogy
