Irodalmi Szemle, 2008
2008/4 - VENDÉGKRITIKA - Rónay László: A magyar irodalom történetei
Rónay László tér György tapintatos, ugyanakkor nagyszabású bírálatában épp csak érintette azokat az írókat, műveket és eseményeket, amelyekről olvasnunk kellene, akár történetről, akár történeteiről esik szó, hisz teljességre nem is lehet, és nem is kell törekedni (hátrányait jól példázza a „sóska”, s a vele szemben tanúsított elvárások), de némelyik hiány - enyhén szólva - fájdalmas és veszteségérzést szül. Kezdeném a Petőfi-fejezettel, amely cím választásának megfelelően a költő köteteiről szól, alapos filológiai munka. De lírájáról, annak újdonságairól, magával ragadó szabadságharcos verseiről, költészettörténeti jelentőségéről, legendájáról, hatásáról itt természetszerűen csak néhány mondat olvasható, mint ahogy világirodalmi megbecsültsége is homályban marad. Nyilván a hiányolt jellegzetességekről másik tanulmány szólt volna, ám ez az összegzés nem készült el. Nem kellett volna megvárni? S nem kellett volna épp ebben a nem létező fejezetben számot vetni a kötetek egyik jól kivehető törekvésének, az életrajziság elvetésének problémájával? Hisz épp Petőfi esetében - és nem csak az övében - az életrajz eseményei válnak irodalommá. Egyébiránt itt lehetett volna szólni a hazaszeret ma igencsak lejáratott fogalmáról, mint élet- és szemléletformáló eszményről. A sok fontos bölcseleti fejtegetés mellett ez is helyet kaphatott volna egy magyar irodalomról képet adó vállalkozásban, hiszen a politikusok által közhelyekbe fullasztott érzület a 19. század íróinak nyelvhasználatában még szent mellékértelmet kapott, és önmagunknak, az irodalom becsületének is tartozunk azzal, hogy visszapereljük lealacsonyított helyzetéből. A 19. század vége és a mai kor rokonságot mutat egyben-másban. Egy évvel Iványi Ödönül püspök atyafisága című regényének megjelenése előtt, 1889-ben e korjellemző sorokat olvashatjuk: „A mai, életbevágó közgazdászati érdekek szolgálatában álló, vagy szenvedéllyel politizáló korszak lázas izgatottságával s anyagias gondolkodásmódjával, egyáltalán nem kedvez a nagyobb elmélyedést követelő költői alkotásoknak, s mintegy kényszeríti az írót arra, hogy könnyebben hozzáférhető, gyorsabb hatású, rövid művek írására forgácsolja szét erejét és hivatottságát.” 1890-ben megszületett e szellemiség átfogó, epikus ábrázolása, Iványi Ödön regénye, amelynek végkifejlete ugyan egyáltalán nem meggyőző, korábrázolása azonban hiteles, ezért megérdemelt volna külön fejezetet. Amint Bródy Sándor ugyancsak, már csak a naturalizmus szinte végtelen megvalósítása okán is, hisz a balsors elől csak a halálba menekvés jelenthet menekvést, vallotta az író, s a kor öngyilkosság-kultusza mintha igazolta volna véleményét. Az erkölcsi romlás, amelyet a naturalizmus félelmetes erővel tárt föl, Mikszáthnál is jellegadó, de kedélyesebben, megbocsátó hangsúllyal, mint például az Új Zrínyiászban. S helyesen figyelmeztet arra Cséve Anna Móricz Zsig- mond indulásairól szólva, hogy rá is hatott a naturalizmus. A Tragédia elemzése példamutató. S hogy miként haladta meg Móricz a naturalizmust, hogyan jutott a Tündérkert magaslatára, új nemzettudat megteremtésének igényével, azt máshonnan kell megtudnunk, egyik legnagyobb regényírónk további pályafutásáról ugyanis nincs további információ, ami ugyancsak fájdalmas hiányosság. De nemcsak Móricz alapos pályaképe hiányzik, hanem Tersányszky Józsi Jenőé is, s ez ugyancsak nehezen indokolható. Ez a rendhagyó író ugyan sajátos elveket
