Irodalmi Szemle, 2008
2008/4 - Százdi Sztakó Zsolt: Utolsó ítélet (2) (elbeszélés)
Utolsó ítélet (2) Rövidesen egy küldönc lépett be a műterembe, és a pápa személyes pecsétjével lezárt levelet nyújtott át Maestro Lucifernónak, aki feltörte a pecsétet, és olvasni kezdte a levelet. Ahogy haladt előre az olvasásban, úgy lett mind sápadtabb, míg végezetül hamuszürke arccal nézett fel a levélből. Mindazonáltal, nem szólt semmit, hanem csak eltűnt a lakrészében, hogy rendbehozza magát, és öltözékét udvarképessé tegye. Mikor újfent előkerült, már sikerült túljutnia az első sokkon, bármi is volt az, amit a levélben olvasott, és vonásai újra egy tökéletes udvaroncot mutattak. Marinát utasította, hogy várják meg őt, bár ma sokáig lesz távol, sőt az is meglehet, hogy éjszakára vissza sem tér. Ezután a küldönccel együtt hagyta e! a házat, és ugyancsak szaporázta a lépteit, hogy minél előbb meggyőződhessen a hír valódiságáról, ami a levélben van. Ha minden igaz, az azt jelenti, hogy összes merész tervei ma dőltek romba, hiszen tudta, hogy a pápa környezetében hányan fúrják őt, hányan taitják fölösleges pénzkidobásnak az építkezést, de legfőképpen hány befolyásos bíborosnak van meg a saját védence, akire rábízná ennek az építkezésnek a lebonyolítását. A sikátorból a térre kiérve mindazonáltal megtorpant, hogy megcsodálja az éjszakai vihar okozta károkat. A tegnap elkészített máglya ott állt üszkösen, félig összedőlve, helyrehozhatatlanul károsodva. Maestro Lucifemóban csak most tudatosodott az, amit reggel óta már számtalanszor hallott, hogy ma bizony elmarad az eretnekégetés. A máglya körül emberek álltak, és izgatottan tárgyalták az eseményeket, Maestro Lucifemóhoz pedig időnként szófoszlányokat sodort el a szél „...Isteni csoda... ártatlan... Istenijei... Isten embere...”. A tömegtől tisztes távolságra katonák álltak, ahhoz még épp elég messze, hogy az emberek fenyegetve érezzék magukat, de ahhoz már elég közel, hogy visz- szatartsa a forrófejüeket, akik lázítani akarnának. Úgy látszik, valaki még idejében felmérte a tömeg hangulatát, és előre gondoskodott róla, hogy semmiféle felfordulás ne legyen, gondolta Maestro Lucifemo, miközben továbbment. A Szentatya személyes kérésére hívattam ide a betegágyához — kezdte Őszentsége személyes oivosa, aki immár évtizedek óta kezelte őt, és személyes barátjának is mondhatta magát illetve, most már a halálos ágyához - tette hozzá el- csukló hangon, és elértve a másik kérdő pillantását, megrázta a fejét. Aztán elmondta, hogy tegnap nem hagyta, hogy eret vágjon rajta, ehelyett éjszakára a dolgozószobájába vágyott, a kedvenc, térre néző ablakához tették a karosszékét. Reggel itt találtak rá ájultan. Gutaütés, amiből már nem épül fel, túlságosan gyenge a szervezete. Őt pedig azért hívatta ide, mert Őszentsége egyik utolsó beszélgetésükkor megemlítette, hogy szeretné, ha a halálos ágyánál Maestro Lucifemo is ott lenne. Maestro Lucifemo köszönetét mondott az orvosnak a szolgálatáért, majd belépett
