Irodalmi Szemle, 2008
2008/4 - Százdi Sztakó Zsolt: Utolsó ítélet (2) (elbeszélés)
Százdi Sztakó Zsolt Utolsó ítélet (2) (Az elbeszélés első részét márciusi számunkban közöltük) /MEGVÁLTÁS/ Őszentsége, választott nevén immár a harmadik egyházfő, Krisztus földi helytartója, akinek a keresztény világban és a hit dolgában döntő szava van, leszámítva az eretnek ortodoxiát, amellyel a katolicizmusnak szintén fel kell vennie a küzdelmet, saját, belső eretnek-mozgalmain kívül, egyszóval őszentsége most úgy szenvedett, mint az inkvizíció börtönében az örök kárhozatra ítélt eretnekek. Merthogy örök kárhozatra vannak ítélve, abban kétsége se volt, hacsak a börtönben meg nem vallották tévelygéseiket, és el nem nyerték az Anyaszentegyház feloldozását, amely a krisztusi irgalom nevében még az eretnekeknek is kijárt. Bár voltak teológusok, akik ezt is tagadták, mondván, az eretnekek maguk helyezték magukat az Egyházon kívül, egy szintre a pogányokkal, tehát nem is adható meg nekik a felol- dozás, mert ezzel az Egyház maga követ el bűnt. Mások viszont azt mondták, hogy Krisztus még Júdásnak is megbocsátott. O nem foglalt ebben a kérdésben álláspontot, mert felesleges szócséplésnek tekintett minden teológiai vitát, és titokban mélyen megvetett minden teológust, akik csak azon vitatkoznak, hogy azt a bizonyos vesszőt hova tegyék Isten törvényében, és közben magáról Isten törvényéről megfeledkeznek. Ő egész életében a tettek embere volt, aki sziklaszilárd hittel üldözte az eretnekséget, ezt a mételyt. Hányszor fordult elő vele, hogy olyan szerencsétleneket hurcoltak eléje, akiknek láthatóan fogalmuk sem volt annak az eretnekségnek a mibenlétéről, amiben vétkesek, de hát, mert valaki bemagyarázta nekik, hogy az az egyetlen üdvözítő tanítás, amit ők követnek, és még a mártíromság égi koszororúját is megcsillantották előttük, hát nem csoda, hogy a Szent Inkvizícióban csupán a sátán eszközét látták, és minden együttműködést megtagadtak vele, sőt, legszívesebben maguk léptek volna fel a máglyára. Fiatalabb korában minden alkalommal ökölbe szorult a keze, valahányszor egy ilyen szerencsétlen alatt fel lobbant a máglya, mert tudta, hogy valaki másnak kellene ott, a cölöphöz kikötve állnia. Annak, aki megtévesztette ezeket a szerencsétlen ördögöket, és a sátán kezére juttatta a lelkűket. Nos, az ilyenekkel szemben nem volt benne sem irgalom, sem könyörület, csak azokra az elkárhozott lelkekre gondolt, akik miattuk vesztek el az üdvösség számára. És hogy miért volt ez az elszánt küzdelem mindenfajta eretnekséggel szem
