Irodalmi Szemle, 2008
2008/1 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Az eltűnt idő nyomában (2) Dobos lászló szépprózai munkássága (tanulmány)
Fonod Zoltán azonban nem a „közhelyszámba menő igazság tudatosításáért” járatta a regényhőssel a szerző, hanem egyszerűen azért, mert ilyen eset is előfordulhat. A regény (a lehetséges folytatás ismerete nélkül is) új színt jelent az írói palettán, s valóban - ahogy Lacza Tihamér írja - a „legeredetibb szerkezeti eleme a stílus”. Lendületes, jó regény Dobos László Sodrásban (1984) című műve. Egyrészt, mert alkotó módszerében változást hozott, másrészt mert a korábbi belső monológokkal, asszociációkkal tarkított megoldások helyett a „lineáris vonalvezetésű” módszert választotta, továbbá azért is, mert a csehszlovákiai magyarság történetét, önismeretét gazdagító „bakatörténelem”, illetve a diszkriminációs évek gondjait felvállaló művei után olyan témát választott, mely a szociográfia határmezsgyéjén keletkezett, és önéletrajzi elemekre épülő megoldásai új színt, új lehetőséget teremtettek az író számára. A jórészt „lineáris vonalvezetésű”, tehát időrendben előrehaladó történet „átláthatóbbá” teszi a regényt, s lehetőséget ad az írónak arra, hogy a megszokott „modellel” szemben új lehetőségeket keressen. Stílusában, módszerében Dobos hozza a „régi” formáját: regényét magabiztosan építi, itt azonban mellőzi az asszociációs „gondolatpanelok” dömpingjét, és csak alkalmanként, kiegészítő elemként használja az asszociációs lehetőségeket. Egy fiatal magyar értelmiségi házaspár otthonteremtő gondjai, hányattatásai, beilleszkedési problémái jelennek meg előttünk. A regény életrajzi motívumai, élő és ismert személyek jellegzetes jegyei egyértelműen arra utalnak, hogy kulcsregénnyel állunk szemben. Megengedve, persze, a téma szempontjából fontosnak érzett, „adekvát” többletek, túlzások lehetőségét is. A „személyes” kötöttségek nyilván fokozzák a regény hitelét, valóságértékét, viszont korlátozzák az írót abban, hogy a hatás kedvéért „műfaj idegen” területekre kalandozzon. Az ötvenes évek elején játszódik a történet, amikor nyakig a személyi kultuszban, meg a sematizmusban csak keveseknek sikerült megőrizniük tisztánlátásukat, elvhűségüket. A főhős, ahogy az lenni szokott, magától értetődő természetességgel úszott az árral, s szajkózta azt, amit a rendszer elvárt ettől a nemzedéktől. A politikai nonszenszek lihegő követése és az otthonteremtő küzdelem ösz- szefonódása furcsa helyzeteket teremt, melyeknek az esetek egy részében szimbolikus az értelmük, s nyilvánvalóan nem „magyar”, hanem általános jellegük van. Nem ő az egyetlen kisebbségi magyar író Csehszlovákiában, akit az ellentmondásos ötvenes évek viszonyai foglalkoztatnak, viszont övé az elsőbbség abban, hogy az egyetemi ifjúság és az újságíró értelmiség (egyáltalán: az értelmiség!) gondjait felvállalta. A Sodrásban című regényben (vélhetően) egy készülő regényciklus első darabját kellene látnunk (a regény „befejezetlensége” is erre utal!), a több mint két évtizedes időtávlat azonban ma már azt sejtteti, a szándék valahol „megbicsaklott”, s a folytatás (akár egy trilógia erejéig) sajnálatosan elmaradt. Még akkor is, ha a folytatás témái ott őriződnek az író életében, emlékeiben. Mindenképpen vesztesége ez irodalmunknak, hisz szegényebbek lettünk egy korszak megörökítésével. A regény címe találóan fejezi ki a regény mondanivalóját, elsősorban a főhős sodró
