Irodalmi Szemle, 2008

2008/4 - Szalay Zoltán: A hófehér őzsuta (novella)

hoztak ugyan egy széles csapást, amely azonban csak Szkhediosz melle magassá­gáig ért, akár egy alagút. Mégis egyre jobban megközelítette őket, egyre hangosabban hallotta vad csörtetésüket, mígnem kiért egy tágas mezőre, a vadon közepén, melyet magasra nőtt gaz borított: a tisztás másik végében ott rohant Aktaion, nyomában az üldözők­kel. Szkhediosz nyílvesszőért nyúlt, mire azonban az elsőt kilőtte, célzás nélkül, vaktában, láthatta, igyekezete teljesen hiábavaló. A negyven vadász, élükön a med- vényi, megállíthatatlan Nebrophonosszal egyesült erővel tiporta le Aktaiont, s dü­hödt morgásuk fröcskölő vérfürdőbe fulladt. Szkhediosz lázasan, reszketve tért vissza a vadásztáborba, s napokig magas lázzal feküdt, félrebeszélt, a segítségére hívott orvosok az életéért aggódtak. Elvit­ték a thébai palotába, ahol egy idő múltán felépült, ám Aktaionról s az erdei esetről nem volt hajlandó egy szót sem mondani. A kutyák soha nem tértek vissza, elkóbo­roltak a vadonban, valószínűleg rövid időn belül elvadultak; az emberek pedig ar­ról kezdtek beszélni, hogy Aktaion szarvassá változott, s elvadult ebei széttépték az erdőben. Szkhediosz számkivetett lett a thébai palotában, s attól való félelmében, hogy Aktaion meggyilkolásával akarják megvádolni, elbujdosott a kietlen Kithairón-hegységben, ahol remeteként élt, s később állítólag kígyómarás végzett vele, de addigra már megvénült s térdig érő szakálla nőtt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom