Irodalmi Szemle, 2008
2008/1 - Szalay Zoltán: Szélcsend Aulisznál (novella)
Szélcsend Aulisznál- Szolga, a te feladatod következik - mondta Meneláosz. - Hallottad immár az igazságot, amelyet Kalkhász tolmácsol az embereknek. Iphigénia királykisasz- szony hamarosan feláldoztatik Artemisz istennő oltárán. Előfordulhat azonban, hogy elterjednek bizonyos mendemondák Iphigénia királykisasszonyról az emberek között. A te dolgod lesz...- Ide figyelj, Sánta - vágott közbe rekedten Agamemnón, felállt, és járkálni kezdett -, a lányomon, Iphigénián erőszakot tett valami büdös rabszolga. Ez az igazság. Soha, de soha nem szabad megtudnia senkinek, hogy ez történt, hogy Mükéné urának a lányához hozzáérhetett valami koszos kutya! Soha, de soha!- Szolga - állt fel Meneláosz is, a testvéréhez lépett, és a vállára tette a kezét -, esküdj meg, hogy senki nem fog megtudni semmit Iphigéniáról! Ha netán mégis elterjedne valami, olyan kínzásoknak vetünk alá, hogy a magasságos Zeusznak is fölfordul tőle a gyomra! A Mükénéi Sánta megesküdött. Nem volt veszélytelen küldetés, bízott azonban a képességeiben és a kapcsolataiban; ha pedig tényleg nem szivárog ki semmi, élete végéig az Átreidák kegyeltje marad. Napnyugta előtt készen állt az oltár. A vigadozás helyét keserves jajveszékelés vette át a táborban. A férfiak is sírtak, a sirályok pedig, talán, mert látták, hogy nemsokára megint elborítja majd a tiszta kék eget az áldozati füst, visszahúzódtak a sziklák közé. A Mükénéi Sánta járta a tábort és arra buzdított az embereket, imádkozzanak Artemisz istennőhöz, mikor pedig majd az oltárhoz vezetik Agamemnón lányát, egyetlen pillantást se vessenek rá, hiszen ő már Artemiszé. Papok állták körül a hatalmas, némileg talán túlméretezett oltárt. Kalkhász velük imádkozott, ő is hamut hintett a fejére, megszaggatta ócska ruháját, és tőle szokatlan zabolázatlansággal üvöltözött az ég felé, csupa titokzatos értelmű szót. A Mükénéi Sánta röviddel a szertartás előtt ért az oltárhoz, aggódva vizsgálta át a terepet, de mindent rendben talált. A tábor színe-java az oltár körül tolakodott, Thalpiosznak nagy fáradságába került előreküzdenie magát. Egyetlen ágyékkötőt viselt, testét karmolásnyomok borították, hosszú hajfürtjei eltűntek. A férfiak mind háborogtak meg zokogtak körülötte, Agamemnón királyt sajnálták. Ágaskodott, hogy lássa őt, de sokáig kellett várnia. Iphigéniát díszes öltözetben vezették az oltárhoz, a feje búbjától a talpáig be volt borítva, csak az arca látszott ki: nem volt feldúlt, sem rémült, hanem ugyanolyan szomorú, mint mindig. Thalpiosz, amint meglátta, halálra rémült: ez valóban ő! Előrenyomult a tömegben, hogy közelebb kerüljön hozzá, csakhogy Artemisz papnőinek a fala választotta el az embereket az áldozattól. Lobogni kezdett a tűz, a lárma pedig egészen őrjítővé fokozódott. Thalpiosz a pallóhoz nyomult, melyen a lányt felvezették, s kiáltani akart neki, de nem jött ki hang a torkán. Mégis, a lány, mielőtt a lángok közé lépett volna, lenézett az emberekre, s megpillantotta Thalpioszt, s mintha mondani akart volna még valamit.
