Irodalmi Szemle, 2008
2008/3 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: A nevető harmadik - a szerző (Aich Péter A harmadik című novelláskötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE sze, inkább Márait tartja mesterének, ami erőteljes lirizálásában tetten is érhető. A lírai hang dominált előző, 2005-ben napvilágot látott, Szerelmek című elbeszéléskötetének szövegeiben is, A harmadikban azonban Aich Péter egy üdébb, gördülékenyebb nyelvet hoz játékba, amelyet elsősorban az irónia működtet, s a kötet legkiemelkedőbb írásai ennek a hangnak köszönhetik leginkább erejüket. Éppen ez az irónia teszi hitelessé a könyv alcímét, azaz ad némi jegyzetízt a szövegeknek, s egyúttal valamiféle zsuma- lisztikai mellékízt is. Mindemellett azonban nem szakadt el teljesen a korábban használt lírai nyelvtől, így A harmadikban ennek a két, meglehetősen ellentétes nyelvvilágnak egy egyedi ötvözete szólal meg. A harmadik szerzője előszeretettel dolgozik mesékkel, legendákkal, allegóriákkal, a történelemhez és a művelődéstörténethez számos szállal kötődnek a könyv szövegei. A történelmi, illetve mondái motívumokat nemegyszer etikai következtetések levonása végett alkalmazza, máskor művészetelméleti kérdéseket feszeget, mint A naumburgi fivérek című „történelmi esszé”-ben, mely a németországi naumburgi székesegyházban található szobrok keletkezését kutatja, fantasztikus-mágikus elemek bevetésével, igazolva némileg a hátlapon olvasható ajánlást, azaz a „kibillenő realiz- mus”-sal való kapcsolatot. Aich egyes történetei valóban tartalmaznak mágikus töltetet, az említett A naumburgi fivéreken kívül ilyen még A virág című elbeszélés, amely a keresés allegóriája, tulajdonképpen a Platón-féle androgün-elmélet variációjaként is értelmezhető. Olykor azonban a mese és a legenda csak álca és eszköz, hogy kibontakozhasson a ,jegyzetíró” iróniája. A kötet legterjedelmesebb szövegében (Jancsi, Juliska, a Farkas és a többiek) az ismert mesehősöket egy furcsa bírósági eljárás keretében ókori mondahősökkel hozza összefüggésbe a szerző, amikor állítólagos bűneikért különféle büntetések helyeztetnek kilátásba, Kharón, Prométheusz, Tantalosz és mások alakja tűnik fel, s az erkölcsi tanulságokat rejtő mesék így saját magukat hazudtolják meg, igazolva ezzel a szöveg bevezetését, amely egy általános felfordulás jellemezte helyzetet tár elénk. A mese- és mondaátiratokat helyenként szembetűnő mesterkéltségek, képzavarok és nyelvi következetlenségek zavarják meg. A mélypontot a szerző a Héró és Leander című novellában éri el, például a következő mondatban: „a világ vége a semmibe zuhant, talán nem is létezett soha, hogyan hihetném, hogy megtaláljuk? ” (65. o.) A mesterkéltség itt már-már fokozhatatlannak tűnik, s a szerző próbára teszi az olvasó türelmét azzal is, hogy a szöveget mintha szándékosan nyújtaná, mint a tésztát, éspedig céltalanul, mert csak egyre mélyebbre merül a modorosságba. A túlírtság veszélye a kötet összes szövegét fenyegeti, s számomra a könyv borítójára mottóként kiemelt idézet is meglehetősen bonyolultnak és súlytalannak tűnt („...mert hiszen mi a különbség az álom és a gondolat között; ha minden következik valamiből, talán mégis létezik idő és összefüggés, bár beszűkült a tér, egy lépés innen csak a jelen. ”), a feltételezések, kérdések és talánok ilyen zavaros egymásnak eresztéséből aligha sülhet ki épületes gondolat, találni lehetett volna a könyvben sokkal frappánsabb mottót is. Hasonlóképpen érthetetlennek találtam azt a birtokos jelzős kapcsolatot, amely a Jancsi, Juliska, a Farkas és a többiek c. elbeszélésben több helyütt is előfordul, elsőként ilyen formában: „...repült volna szerelme alanyának karjaiba..." (88. o.); miután az illető személy szerelmének alanya saját maga, így csak oda lyukadha-
