Irodalmi Szemle, 2008

2008/2 - VENDÉGKRITIKA - Hernádi Mária: A becketti magyar ugar

Vcndcgkritika dárkalitkával, lábán görkorcsolyával lendületesen bukdácsoló Posso-fígura a szatiri­kus ábrázolásmód bravúros teljesítménye a darabban. Jókai Anna müvében az arisztophanészi vígjáték másik fontos jellemzője is megjelenik: a színpadi harc, az ágon, amelyben ellentétes érdekű csoportok állnak fel egymással szemben, gyakran maszkokban, kórusban szidalmazzák a szemközti tábort, majd látványosan összecsapnak. Ez a szembenálló csapatokkal két részre tagolt szín­padkép többször is feltűnik azokban a jelenetekben, ahol a szereplők megoldást kere­ső eszmecseréje váratlanul aktuálpolitikai síkra terelődik. Akkor az odáig békésen be­szélgető figurák - mintha előre megírt forgatókönyv szerint mozognának - villám­gyorsan (a politikai jobb- és baloldalnak megfelelő) két táborra oszlanak, és vezéreik, Vosso és Posso nevét kezdik skandálni. A Godot megjött jellegzetesen dualisztikus, kétpólusú világképe ismét a közép­kori drámahagyományt idézi fel. Ahogy a moralitások és misztériumok színjátékában, a történet itt is belső, lelki síkon játszódó eseménysort ábrázol: bűnbeesés és megváltás, hit és kétely, jó és rossz örök harcát. Ez a belső, láthatatlan történet azáltal válik nem­csak láthatóvá, hanem látványossá is a színpadon, hogy teljes egészében társadalmi szintre vetítődik ki, közérdekű cselekmények láncolataként jelenik meg. Különös csavar a drámában az e világi-társadalmi viszonyok horizontális, és a hierarchikusan egymás­ra épülő létszférák vertikális síkjának egymásra vetítődése, egymásba való áttűnése. A politikai baloldalt képviselő és Godot ellen agitáló Posso szereplése után például Sadot, az ördög vörösre tapsolja a tenyerét. Az egyértelműen Godot oldalán álló Beátus és Be­áta, Felícia és a Hajléktalan Csonka Család viszont sem a jobb-, sem a baloldalhoz nem csatlakoznak a viták során, ehelyett középre állnak: itt tehát nincs meg az előbbi átfedés. A gyermekét minduntalan a saját képére formálni vágyó Gábriel rendszeresen jobbra igazítja Gabó nevű fia hátracsapott sildű sapkáját, Posso ugyanezt a sildet balra, a Godot nevében érkező Fiú viszont középre-előre irányítja. Godot tehát „pártatlan” - Sadot vi­szont nem. Meg kell említeni azt is, hogy míg a rossz oldal képviselői, Posso és Sadot nemcsak megjelennek a színen, hanem a többieket elhomályosító színpadi látványos­ságnak számítanak mind küllemük, mind alakított jellemük okán, addig maga Godot so­ha nem látható, és az őt követő szereplők is szinte mindvégig, következetesen a háttér­ben maradnak. A színpadnak ez az elrejtő-megmutató logikája mintha Pilinszky Pont és haza című versének sorait igazolná: „Az ördög limonádét hörpöl. / Akik bort, csupán szerencsétlenek. / A nyomorultak arca elmosódik, / az ördögé mind fényesebb, mind raj- zosabb. // Övé a pont és minden egyenes, / mindaz, ami áttekinthető. / Az igazak ho­mályban kóborolnak, / de éppen ezért egyedül ők, / az elveszettek találnak haza.”2 Míg a limonádé helyett Red Bulit kortyoló, tetovált karjain horogkeresztet és sarló-kalapácsot viselő Sadot egyértelműen megfeleltethető az e világi - de transzcen­dens méreteket öltő - rossznak, Godot nem sorolható kategóriákba. Bár jósága Jókai Anna értelmezésében nem kérdőjeleződik meg, mégsem azonosítható egyszerűen a jóval: felülmúlja a jó és a rossz e világi fogalmait, és szándékai legtöbbször nem is át­láthatók sem az ezekben a kategóriákban gondolkodó emberek, sem az angyalok, Michy és Masha számára.

Next

/
Oldalképek
Tartalom