Irodalmi Szemle, 2008
2008/12 - MARGÓ - Fónod Zoltán: 60 éves az Új Szó
MARGÓ tartanunk, ez kincsünk, zálogunk és menlevelünk: mi voltunk és vagyunk a vox humana népe!... ” A szocialista építés négy évtizede alatt, a magyar közösség számára, minden vád, támadás, demagógia ellenére a vox humana volt számára a meghatározó. Ez az elv érvényesült jobbára az irodalmi életben. Tíz éven át, 1958-ig, az Irodalmi Szemle megjelenéséig az Új Szó volt (más magyar lapokkal együtt!) a szlovákiai magyar irodalom felnevelője és megtartója, a politikai demagógia harsányságaival együtt. A Prágai Tavasz 1968- ban új lehetőségeket teremtett a szlovákiai magyarság számára, s az Új Szó volt ezekben a nehéz, gyakran kiismerhetetlen politikai küzdelmek során is az „élcsapata” a politikai másként akarásnak. Nem véletlen, hogy a magyar irodalom és közélet képviselőivel együtt az Új Szó is egyik kárvallottja lett annak a konszolidációs folyamatnak, mely a szovjet és a szövetséges erők 1968 augusztusi megszállását követte. 1989 békés forradalma egy hazug politikai rendszer végére tett pontot. A dolgok természete szerint egyes „szalonpróféták” számára ekkor vált vitatémává az Új Szó nevének megváltozása. Bölcs és okos volt a lap kiadója, amikor többre becsülte azt az erkölcsi/szellemi hozadékot, melyet az Új Szó több évtizedes munkája jelentett a kisebbségi magyarság számára, mint azt a „hevületet“, mely a leszámolást a hagyományok megtagadásában látta. Azóta, persze, sok víz lefolyt a Dunán, meg a Garamon is. Éppen ezért érdemes volna mérlegre tenni, mi tett és mit tesz a hatvanéves Új Szó a magyar politikai kultúra, szellemiség profilja, és egyáltalán a megmaradás érdekében. Jogos az a kérdés is, vajon az al- kal-mi és időnként vásári „publicisztika” lehet-e a továbbvivője annak a folyamatnak, melyet hat évtized képvisel. Az sem mellékes, vajon a rangos gondokodás, a felkészült politikai, kulturális irodalmi ismeretek elégségesek-e a „politikai érdekek” szolgálatára, s e- gyáltalán, a csoportérdekek és a szalonkultúra „mutatványain” kívül többet, tartalmasabbat is tudnak-e adni a szlovákiai magyar olvasónak. Gyakran az az érzésünk, hogy az a körültekintés, megfontoltság, mely az elmúlt évtizedekben az irodalmi és közéleti kérdések felvetését jellemezte, mintha elillant volna! Őszintén szólva, az Új Szó közleményein, elemező (?) írásain keresztül aligha tudnánk napjainkban átfogó képet alkotni a kisebbségi magyar valóságról, irodalomról, szellemiségről, s az irodalomkritika is mintha a magyar- országi irodalom kétes alkotásainak a lerakata, „visszhangja” lenne. Enyhén szólva elviselhetetlen (az olvasó számára mindenképpen!), hogy rangos művek, gyűjteményes kiadványok jelennek meg hazai kiadóinkban anélkül, hogy legalább egy „ejnyével” honorálnák, biztatnák, bírálnák a teljesítményt. Nem teszik ezt, sajnos az irodalmi lapok sem, de ez nem menti az egyetlen napilap szerepét és felelősségét. Meggyőződésem, hogy a hatvan év a megmérettetés, az őszinte szembenézés alkalma is lehetne a szerkesztőség számára. Lehetőség ez a megmérettetés a „ki, mit tud”-szerű alkotói attitűdökre, megnyilvulásokra, meg (alkalmanként!) a politikai „cselédsors” eseteire is. Vezető szerkesztőként másfél évtizedet töltöttem az Új Szó szolgálatában, nem éppen könnyű időszakban. Elmondhatom azt is, kapcsolatunk a mindenkori Új Szó-s sorstársakkal évtizedek óta zavartalan. így talán az érzékenyebbek és a sértődékenyek is elhiszik, távol áll tőlem az okvetetlenkedés meg a bántás, inkább a teendőkkel szembeni nagyobb felelősség ösztönzése késztet arra, hogy sikert kívánjak a hatvanéves Új Szó munkatársainak, jobb lapot az olvasóknak, és több olvasót az Új Szónak! Hogy gond nélkül nézzenek a jövő felé, s ne alkalmi széljárások döntsék el számukra, a hová, merre és hogyan kérdését. Jó szerencsét mindnyájunknak! Fonod Zoltán l
