Irodalmi Szemle, 2008
2008/11 - Popély Gyula: Világhatalmi törekvések és a magyar tragédia (előadás)
Világhatalmi törekvések és a magyar tragédia Magyar nemzeti tragédia volt ez a javából, nagyobb Mohácsnál és Világosnál. 1945 után erre még ráfejeltek azzal, hogy az újabb vesztes háború után kiszolgáltattak bennünket egy újabb világromboló hatalomnak és eszmeiségnek * * * Ha komolyan számba vesszük helyzetünket, állapotunkat és lehetőségeinket, szomorú kép tárul elénk. Népünk többségének már nincs is nemzeti tudata. Hogy ez így is maradhasson, arról gondoskodik az országon belül a nemzetellenes erők dáridó- ja, az elszakított területeken pedig a minden vonalon megnyilvánuló szlovák, ukrán, román és délszláv törekvések sorozata. Népünk agya kilúgozva, akarata megtörve, a nemzeti egészséges önértékelés pedig már elítélendő nacionalizmusnak minősül. A napokban olvastam egy köztiszteletnek örvendő magyar történész - magyart mondok, pedig nem biztos, hogy ez a helyes meghatározás — eszmefuttatását a mi nemzeti tragédiánkról, Trianonunkról, és az általa helyesnek ítélt és tanácsolt magatartásunkról. Szó szerint idézem ezeket a felháborító gondolatokat: „Eljött az idő, amikor már nem kellene a régi sebeket nyalogatni. Gondoljunk csak Angliára - egy egész világbirodalmat veszítettek el, és túlélte! Elvesztette Indiát és fél Ázsiát, Ausztráliát és az amerikai földjeit, nem is szólva Afrikáról, ahol talán a legtöbb területe, bányája, kikötője, mindene volt. Anglia a gyarmataiból élt, ma pedig már csak egyetlen, a legelső maradt neki: Észak-írország. Minden mást elnyelt a történelem, elvesztek a nagy, kontinensnyi birtokok, sokszor a rajtuk élő angolokkal együtt. De hasonlóan kényszerült visszavonulni Franciaország, Spanyolország, Hollandia, Portugália is. És ők is túlélték a dolgot.” Ennyi az idézetből. Mi más ez, ha nem a központilag sugallt butítás hangja? * * * Végezetül felteszem a kérdést: mi, látó és értő, nemzetben gondolkodó - persze, mindenhol kisebbséget alkotó - dacos magyarok tehetünk-e valamit Trianon szellemisége ellen, enyhíthetjük-e a magyar tragédiát? Talán igen. Úgy gondolom, hinnünk kell a történelem igazságosztó szerepében, ennek érdekében azonban nekünk is tennünk kell valamit, trianoni országhatárokon kívül és belül egyaránt. Nincs széles cselekvési pályánk, egyet azonban mindenképpen megtehetünk: nemzeti identitásunk megőrzését kell legfőbb erkölcsi értékünkké tennünk. Számon kell tartanunk nemzeti tragédiánkat, hirdetni kell igazunkat, és meg kell tanulnunk felismerni ellenségeinket. Nem szabad megfeledkeznünk Delcassé egykori francia külügyminiszter híres mondásáról: „Egy nemzet nincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha aláírt - késsel a torkán — egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretéreléhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás.” (Elhangzott ez év augusztusában, a Budapesten tartott tudományos konferencián)
