Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - Gál Sándor: A „literatúrát baltázó betyárok csárdája”
Gál Sándor lések láncolata tekeredik a történelem láthatatlan - vagy igen jól látható - hengerére. Volt idő, amikor azt hittem, mindez a huszadik század zuhatagainak valamiféle elszabadult hordaléka. Ám ahogy mostanában a „régiek” írásait olvasom, tapasztalnom kell, hogy ezek az áldatlan, és szinte kicsinyes, olykor romboló viták valójában már a 17-18. század magyar irodalmában is bőven jelen voltak. Mert ahogy Kölcsey nekiment Berzsenyi költészetének, nemkülönben Csokonainak és Kis Jánosnak, az ugyan az onnan idáig érő távolságból úgy-ahogy megmagyarázható, de irodalmunk egészére nézve, értelmetlen perpatvarkodás, amely sokkal többet ártott, mint használt. Esetleg haszonnak vehetjük Berzsenyinek a Kölcsey opuszára írt két dolgozatát az Antirecenziót és az Észrevételeket Kölcsey recenziójára. A „literatúrai baltázó betyárok csárdájának” nevezi Kölcsey megnyilatkozását, a „sanda ítéletek tükre” az, ami megszólalni kényszeríti. Amit Berzsenyi megtehetett, arra Csokonainak már nem nyílt módja, hiszen ő a „kritikai megítéltetését” már nem olvashatta... így az, hogy Csokonai mit válaszolt volna Kölcsey kritikájára - ami u- gye nem volt valami felemelő dolgozat örök rejtély marad. Abban azonban biztos vagyok, hogy — miként azt Berzsenyi is tette - ő sem hagyta volna szó nélkül. A szelídebb lélekkel megáldott Kis János Kölcsey róla való vélekedését — Tudományos gyűjtemény, 1817 - ennyit vesz magára: „...verseimről nagyon méltányos, gáncsolásaiban is illedelmes recenziót adott”. Természetesen eszemben sincsen Kölcsey jogát vitatni, amikor kortársainak munkáiról beszél. Sőt, a jobbítás szándékát érzem kritikai dolgozataiban. Azonban, sajnos, a későbbi századokban, akár máig érőn, a jobbítás szándéka, elve és gyakorlata elkopott, s ami maradt, annak mételyes mivolta a jelenkori magyar irodalmat - a huszadik századira gondolok elsősorban - belső Trianonként darabokra szabdalta és szabdalja. Merthogy a mi századunk, a huszadik sem volt a béke százada. De nem ám! A politikában ugyan még jelen volt a „kiegyezés”, bár ha az sem volt egyértelműen derűs galopp, ám az irodalomban még a látszatkiegyezésig sem jutottunk el az ezredfordulót követően. Ady zsenije az irodalom megülepedett, eliszaposodott állóvizét oly mértékben felkavarta, hogy évtizedek elmúlása sem volt elegendő arra, hogy az általa megteremtett értékeket képes legyen befogadni, érteni és becsülni. Mert, gondolják csak el, hogy például Kosztolányi, és bizony Babits is képtelen volt valamit is kezdeni Ady költészetével, amiből az következett, hogy - már elnézést - nagyon bután és nagyon korlátoltan rátámadtak Adyra. Kosztolányi Ady költészetét „émelyítőnek” mondta, kiállhatatlan és „üres poseur”-nak aposztrofálta. Babits még ennél is tovább ment. Kosztolányinak írott egyik levelében - 1906 februárjában - az Új versekről ezt mondja: „Igaza van. Ady Endre émelyítő poéta: ez a legtalálóbb szó rá: azt hiszem, nincs a világirodalomnak alakja, akinek müvei oly intenzív hatással volnának a hányószervekre.”
