Irodalmi Szemle, 2008
2008/11 - MAGYAR TÁJ, MAGYAR ECSETTEL - Tamás Menyhért: Illyés (vers)
Magyar táj, magyar ecsettel jebb emeli a fogva-menekvő tekintetét, szédítő az út, az irány, szédítő a távol, ennél csak a visszaút szédítőbb, többült hevüléssel, gondolkodással, és többült látással, hallással: most látom csak, hallom csak: nemzet alatti lét a pusztai lét; nemzet alatti sikoly a pusztai sikoly! III. Sosem volt, most sem könyörületes fölöttünk az ég, elég az első kutakodó lépés, mitől gyengül, bomlik, fogy a magyar, mi gyéríti, fűllasztja halálra e sokat viselt népet, szűkül a szem, haragot gyűjt, lobban a tekintet, múlhatatlan bélyegül fajul tovább a vád - neved hallatán, mintha véres tréfáit ismételné az i- dő, ma is nyelvhegyre gyülemlik a szó! IV. Hangzavaron innen, hangzavaron túl, a tanúságé vagyok az egyedül mondatoló tanúságé... Kezdhetem elölről, új csizma, új csizmatalp, új tipratás, új hazakeresés - felült megint Páris, megint a csalatkozás, megint a jövőtlenül jövő, visszarajzolhatatlan Medence; mihaszna mormolom magamra a varázsinget, kiáltom az éjbe Berzsenyinket. V. Tihany, József-hegy, Tiszták, Herder, Európa - itthon európainak lenni, ta- vasznyi remény, nyári zarándoklat, ősz-tél depresszió: ADY ESTÉJE, Mikor a költő haldokolt már, Erdélyre diillesztve szemét, KOSZORÚ, a nekem jutott koszorú, a szél-kaszabol- ta magyar nyelv, a sose-késlekedő halál, a sarjúrendeket hullámzó tenger...