Irodalmi Szemle, 2008
2008/10 - Bodor Miklós László: Magasréti bika (novella)
Magasréti bika telen a környéke. Most egy szép kost hozott ide az illatos gyümölcs emléke. Jó a szelem, nem vett még észre. - Megtávcsövezem.- Szép, hat-hét éves jószág. Kár, hogy a bal csiga kicsit kopott - motyogom, és óvatosan leeresztem a messzelátót meg a hátizsákot. Abban súlyoskodik a fényképezőgép. Sikerül kihalásznom, és már a keresőben látom a kost. Gyanútlanul sütkérezik az őszi nap puha, sárgálló fényében. Mikor éles a kép, és éppen emeli a fejét, megnyomom a gombot. A finom csettenéssel lefutó zár zaja elégedettséggel tölt el. (Nem szégyellem leírni: Bizony nagyobb örömet szerez egy-egy telibe talált felvétel, mint a puskával ejtett vad, amivel korántsem állítom, hogy vadászni nem szeretek.) Most várakozom, hátha „csinál is valamit,” mert akkor készítek róla még néhány képet. Ha nem, akkor se veszítek a nézelődéssel semmit. A muflon nagyon szép. Amíg gyönyörködöm a gyanútlan vadban, addig teljesen befogad az erdő. Elfelejtem minden bajomat, gondomat, amik utánam settenkedtek a városból. A reggelből lassan délelőtt lesz, és hátamat puhán cirógatja az őszi Nap. Ketten vagyunk, a kos meg én. Kíváncsan várom, merre vált majd el kedélyes nappali sziesztára. Bőgést nem hallok, hát nekem se sietős. Fáradt nem vagyok, de a jóleső melegben rám-rám tör az álmosság. Itt, a rönkfának dőlve kényelmes helyem van. Sikerül a jobb lábamat óvatosan kinyújtanom, s a kos csodálatosképpen ezt sem veszi észre. A KUKKOLÁS Távoli bőgést hallok. Káprázik a szemem, amikor kinyitom. Már szemközt süt a Nap. Elaludtam hát? Órámat megrázom, amint rápillantok:- Negyed négy!? Mozdulnék, de alig bírom a lábam. Elzsibbadtam az ülve-fekve helyzetben, és ahogy végighúzom enyhén borostás képemen a kezem, mély rovátkákat érzek. - A rönkfa megnyomta, és ott a lenyomata. Betájolom a bőgést:- A patak felől hallatszik, de mintha közelítene - vélekedem. Gyorsan eszem egy szelet zsíros kenyeret úgy ültömben, aztán amikor a kulacs nyakát tekerem kifelé, újólag hallom a bőgést.- Ez tényleg ide jön! - örülök meg neki. Befejezem a táplálkozást, és most már „harcra készen” mérlegelem a helyzetet. A völgyből egy-egy nesz jelzi, hogy valami jön. A szél alig mozdul, iránya jó. A meredek felől egy-egy roppanás hallik, és egyszer csak megjelenik egy tehén füle. Jó lövésnyire tőlem ért fel a mámi, aztán a lánya, és vele négy másik. Mérges bőgéssel törtet a nyomukban a bika, ám hangja után ítélve nem az „én emberem”. Bár a fény még bőven elég volna fényképezni, most mégis puska van a vál-
