Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - TALLÓZÓ - Perem és centrum (Kőrössi P. József beszélgetése Tőzsér Árpáddal)
TALLÓZÓ Perem és centrum r Tőzsér Árpáddal beszélget Kőrössi P. József Körössi P. József. Gömörpéterfalán születtél 1935-ben, kíváncsi lennék arra a környezetre, ahol gyerekeskedtél. Tőzsér Árpád: A gyermekkoromat, a szülőfalumat és a történelmi Gömör vármegyét, azaz azt a tágabb szülőföldemet, amelyet, ha jól tudom, én neveztem először Gömörországnak, már számtalanszor megírtam, harmincéves koromig íróként szinte belőle éltem, s ahhoz, hogy most megint tudjak róla beszélni, újra ki kellene találnom. Zárójelben jegyzem meg: ezt az „újra ki kellene találnom”-ot Parti Nagy Lajostól csentem. Nemrégen, Veszprémben, arra a kérdésre, hogy az egyetemi éveiről miért nem beszélt, miért nem írt még soha, ő válaszolt úgy, hogy az még túl közeli, még nem találta ki egészen. Én fordítva: a gyermekkorom meseországát annyira kitaláltam már, hogy érdekessé csak azzal tehetem, ha újra kitalálom. K: Vágjunk bele. T: Kezdjem azzal, hogy az a bizonyos Gömörország a mi hőskorunkban, az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején úgy képződött meg, mint a „szlovákiai magyar irodalom faluja”. Annyian jöttünk, írók, költők Gömör rejtélyes várai, hegyei közül, akkor még aránylag jól önszervezett faluközösségekből, s persze mindnyájan feltupíro- zott népi öntudattal, hogy írásainkban Gömörország valamiféle kozmikus faluvá mitizá- lódott. Szemben a világgal, mint kozmikus várossal. Egyfajta újromantika volt ez, olyan romantika, amely ma már teljességgel használhatatlan. S nemcsak azért, mert a romantika általában az, hanem azért is, mert egyenesen komikus volna akkor a falut idealizálni, mikor az már, mint életforma tulajdonképpen eltűnt, s mivel a hagyományos falu nem kőből és téglából épült, tehát kevéssé maradandó, eltűnőben van tárgyi kultúraként is. Ahogy korábban a tanyavilág, most a falu világa pusztul el, a megmaradt falvak pedig olyan mértékben urbanizálódnak, hogy ma már inkább kisvárosok, mint faluk. De bennünk, akik falun szocializálódtunk, nem tűnik, nem tűnhet el a falu, hanem valamiféle „éjszakai tudatként” tovább él. (Jung nevezi az álmot, az értelem kikapcsolódását s az é- let szerves erőinek tudattalan tovább működését éjszakai tudatnak.) Ez az éjszakai tudat, ha jól megnézzük, már önmagában egyfajta sajátos irodalom: a világ-, illetve szövegszerű írások között olyan harmadik minőség, olyan imaginárius világ, amelynek nagyonis szükségszerű következményei vannak, azaz minden képzeletjellege ellenére is valóságként működik. Azt hiszem, ha „irodalmilag” újra ki akarnám találni a gyermekkoromat és környezetét, akkor ennek a harmadik minőségnek az irányában kellene elmozdulnom. S annál is inkább, mert közben az irodalomértés módja is megváltozott, más a látószögünk, a műveltségi anyag, amely azóta felgyülemlett bennünk, másként töri a
