Irodalmi Szemle, 2007
2007/3 - TANULMÁNY - Polgár Anikó: „Holtig Ulyssesnek Penelopéje leszek”
TANULMÁNY rokk fordító a fordítás hasznát éppen a latinul nem olvasó nagyközönséghez való fordulásban látta.4 A kegyességi-vallásos irodalom kontextusában Somosi Petkó János (1656) ezt így fogalmazta meg: ,,Ez mi nemzetünk között Isten kegyelméből eléggé bű a deák könyv, nem minden értheti meg penig, mert nem minden juthat annyi perfekcióra, hogy érthetné. Szükséges azért a jó fordítás és hasznos ... A barokk fordító tehát a befogadó szempontjaira hivatkozva, egy tágabb recepciós horizont felé fordulva tudatosan használja az explikativ bővítésalakzatokat. Ezt a tudatosságot jelzi például Dálnoki Benkő Márton, aki így figyelmezteti a kegyes olvasót Florus-fordítása előszavában: „amit a historikus egy-két szóval mond ki, sok helyeken azt bővebb és sok szóból álló szentenciákkal tettem ki, mert ha a historikus rövid, homályos és fontos beszéde szerént tettem volna le, a históriát meg nem értetted volna ”6. A felvilágosodás korában persze nem beszélhetünk egységes fordítói elvekről, ezt jelzik a korabeli fordítói viták is. A Batsányit támadó Rájnis7 szerint „az e- redeti írásnak oly mása, oly képe is lehet, mely alávaló rabi módra készült; olyan is, mely közmódon készült; olyan is, mely jelesen készült”8, s tulajdonképpen a fordítás jelességét a Batsányi által kitűzött elvek egyáltalában nem segítik elő, sőt, inkább gátolják: „olyan régulát szabtatok fordítóknak, mely szerént a legjobb fordítások is hibások volnának”9. A fordítási elveknek ez a heterogenitása nem tipikusan magyar jelenség, ez jellemzi például a francia felvilágosodás kori fordítási irodalmat is.10 Míg azonban a szabad fordításnak megvannak a maga előzményei a barokk fordítási elméletben11, a fordítói pontosság mint követelmény nem szakrális, költői szövegek kapcsán a korábbi korszakokban nem fogalmazódik meg. FORDÍTÓI ELVEK ÉS PARATEXTUSOK Az Ovidius-fordítások vizsgálata nemcsak a barokk és klasszicista fordításeszmény, hanem a magyar fordítástörténet egésze szempontjából is tanulságos lehet. Kétségtelen, hogy az 1. heroida barokk és klasszicista fordításai közül mai fordításfelfogásunkhoz nemcsak versformája, hanem a pretextushoz való viszonyulása révén is Dayka Gábor fordítása áll a legközelebb. Dayka, akárcsak a későbbi he- roida-fordítók (a 19. századi Pongrátz Gellért, a 20. századi Muraközy Gyula és Horváth István Károly) nem magyarosítja a pretextus versformáját, és az eredeti soronkénti vagy legalábbis disztichononként! leképezésére törekszik. A teljes fordítás mégis 114 soros, Ovidius szövegénél 2 sorral rövidebb, a 103—104. sorok tudatos kihagyása révén. A kihagyásra a filológusi alaposságú Dayka egy jegyzetben is figyelmeztet: „Itt egy disztichont kihagytam, mert igen alacsony foglalatúnak tetszett.”12 A „római mértékre szabott” versforma választása Dayka esetében a barokk fordítói hagyománytól való tudatos elszakadás. Kiadandó verseihez írt élőbeszédjében13 hangsúlyozza, hogy nyelvünket „alkalmatosabbnak” tartja „a római rámára
