Irodalmi Szemle, 2007
2007/8 - TALLÓZÓ - Elek Tibor: Darabokra szaggattatott magyar irodalom (?) (esszé)
TALLÓZÓ születő magyar irodalom térbeli egészlegessége megvalósult-e a hetvenes évek végére? És ha, akkor például cenzurális okokból nem valósulhatott meg (a nyugati irodalomhoz sorolt szerzők esetében ez például minden előzetes vizsgálódás nélkül elmondható), akkor mára helyreállt-e a kánon alakulását is befolyásoló recepcióban ez a hangzatos kijelentésekben szorgalmazott, sőt létezőnek állított, országhatárokat figyelmen kívül hagyó egység?” S mindjárt válaszol is rá: „sokszor alig több szépnek tűnő deklarációnál az, hogy a magyar irodalomnak nincsenek határai”. Ezt szemlélteti is, de egyúttal a hiányosságokat igyekszik pótolni is azzal, hogy a magyarországiak mellett - igaz csak - vajdasági írók (Balázs Attila, Bozsik Péter, Lovas Ildikó, Tolnai Ottó) műveit is számba veszi a személyesség és az ön- életrajziság szerepét vizsgálva az elmúlt évtizedek prózájában. Még inkább példát mutat Németh Zoltán arra, hogyan is lehet határtalanul vizsgálni a magyar irodalmat az Erotika, nemiség és obszcenitás mint posztmodern identitásjáték című tanulmányában. Nem úgy Bodor Béla, aki az elmúlt negyedszázad lírájával foglalkozó könyvnyi terjedelmű dolgozatában (Uralt és szolgált hagyomány. Gondolatok az elmúlt negyedszázad magyar költészetéről) csak egy rövid kitérőt enged a „Határ-problémák”-nak, igaz, abban több fontos állítást megfogalmaz: „az a tény, hogy a határon túl élő írók munkái megírásuk idején nem juthattak el az olvasókhoz, tovább szórja és bontja a kortárs irodalom olvasat-repertoárját”; „vannak regionális tekintélyek, akiket közvetlen közösségük nagyra értékel, az összmagyar olvasóközönség azonban sokkal kevésbé figyel rájuk. A két jelenség összekapcsolódása pedig tovább fokozza az elszigeteltséget.”; „a beszédközösség történetileg és politikailag motivált szétforgácsolódása; megismétlődése annak a jelenségnek, amit a magyar kultúra a török hódoltság és az azt követő reformáció évszázadaiban egyszer már átélt, és voltaképpen azóta sem dolgozott fel maradéktalanul. Nem arról beszélek, hogy a megbomlott egységnek helyre kellett volna vagy a jövőben helyre kellene állnia, hanem arról, hogy nyelvi közösségünk beszélői tisztában legyenek saját beszédpozícióikkal.” Ezek után Bodor tizenkét alkotóról (Határ Győző, Papp Tibor, Tandori Dezső, Takács Zsuzsa, Oravecz Imre, Petri György, Baka István, Marno János, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Tóth Krisztina, Térey János) rajzol kisportrét, köztük van kettő, akiket korábban az ún. nyugati magyar irodalomhoz soroltunk, de nincs egy sem a Kárpát-medence Magyarország határain túli területeiről. Pedig, északról haladva, például Tőzsér Árpád, Cselényi László, Kányádi Sándor, Király László, Lászlóffy Aladár, Kovács András Ferenc, Orbán János Dénes, Tolnai Ottó korántsem csupán regionális jelentőségű alkotók. A további hat előadó közül az elmúlt évtizedek prózáját, 14 író műveit több szempontból elemző Selyem Zsuzsa kapcsolt még be két erdélyi írót, Bodor Ádámot és Láng Zsoltot vizsgálódásai körébe. A többiek, Kálmán C. György, Margócsy István, Márton László, Odorics Ferenc, Szilasi László látókörébe nem kerültek határon túli írók, igaz, többnyire nem is a magyar irodalmat valamilyen szempontból áttekintő dolgozatokat készítettek, inkább csak egy-egy kérdéskört dolgoztak fel.
