Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - POZSONYI PÁHOLY - „...az író mindig olyan, amilyennek a fiatalok látják” (?!) (H. Nagy Péter előadása, beszélgetés) Vendég: Cselényi László, vitavezető: Tőzsér Árpád
POZSONYI PÁHOLY lehetőség rejlik. Meggyőződésem, hogy ez a jövendő költészete, az internet meg a számítógépek korának a poétikája. Ez egy óriási nagy út, melynek még csak a legelején tartunk. Ráadásul mindezt én a magam pórias, se internethez, se számítógéphez máig nem értő módján próbáltam megkísérteni. Hogy jól-e vagy nem, azt nem tudom, de azt sejtem, hogy jól csinálva ez a mai magyar irodalomnak is a lehetséges útja, s az lesz majd a jövő nagy költője, aki ezt tökéletesen megvalósítja. S ehhez egy adalék: Talán nem véletlen, hogy ez a fajta magyar irodalom még most is, de különösen régebben Magyarország határain kívül keletkezik. Párizsban (a műhelyesek), Amerikában (Bakucz, Vitéz, Kemenes), a Vajdaságban (Domokos, Tolnai, Ladik Kati, Szombathy Bálint), még Erdélyben is (Szilágyi Domokos, Kovács András Ferenc), noha ott a legkonzervatívabb a hagyomány, és persze itt, mifelénk is. Egyáltalán nem véletlen, hogy milyen „divatja” van Tőzsér Árpádnak, s hogy a világon a legismertebb (még Grendelnél is ismertebb!) felvidéki magyar szerző Rocco. Én ennek, mármint a Tőzsér, vagy pl. az Esterházy „divatjának” azért örülök, mert remélem, hogy ők törik az utat a legmodernebb kísérletek előtt, s ezen az úton lehet majd elérni Papp Tiborig, Nagy Paliig, Erdély Miklósig. S innen lehetne talán eljutni addig is, hogy Van-e hát szlovákiai-felvidéki magyar irodalom? Ami hülyeség, persze, főleg ha cseh, vagy szlovákiai magyarról beszélünk. De ahogy van svájci német, kanadai francia, vagy latin-amerikai spanyol irodalom, úgy van és lehet felvidéki, talán még gömöri magyar irodalom is. S ez akkor jó, ha más, mint a dunántúli vagy főleg pesti, s nem csupán annak a margója, ami jobb lenne, ha nem volna. Legyünk. Tőzsér Árpád: Duba Gyula jelentkezik szólásra, meghazudtolva Cselényit, aki azt mondta, hogy nem lesz hozzászólás. Duba Gyula: Hogy Cselényi Lacinak ne legyen igaza, tehát hogy valóban mégiscsak hozzászóljunk az ő költészetéhez, megpróbálom felidézni, hogyan találkoztam én az ő poétikájával. Lehet ennek már tíz vagy több éve is, amikor egyszer felhívott Cselényi László és nagyon lelkesen a telefonba elmondta, hogy lesz neki egy műsora, azt hiszem, a Nemzeti Galériának valamilyen különtermében, és hogy ott színészek adják elő az ő nagy művét, és hogy írjak hozzá egy bevezető szöveget, tehát egy rövid előadást ehhez az egész programhoz. Persze, nem tudtam sem a programról, sem a műről, sem arról, hogy az egészből mi fog történni. De hát olyan lelkesen mondta, hogy ígértem, persze, jó megcsinálom, hogyne, neked mindent. Aztán elkezdtem rajta gondolkozni, és a Krétakor című kötetét szedtem elő és nézegettem, hogy mit mondjak én ennek a szövegnek okán bevezetőként, közben még azt is megtudtam, hogy az egész műsor szlovákul lesz, mert lefordították a szövegeket szlovák nyelvre. Tőzsér Árpád: Magyarul is, szlovákul is elhangzott. Duba Gyula: Is-is? Na, mindegy. Úgyhogy tulajdonképpen írtam magamban egy bevezető szöveget, el is mondtam ott, azt hiszem, hogy elég mérsékelt sikerrel. Viszont utána beindult ez a műsor. Szlovák színészek, talán magyarok is ezek szerint, már nem emlékszem - legalább 10-12 éve lehetett-, és ott értettem meg, hogy mi az az a- leatória, ahogy elhangzott a szöveg. Mert ezek a szövegek, ahogy elhangzanak, és különösen, hogyha a színészek így megrendezve adják elő, egész más színben, egész más
