Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - POZSONYI PÁHOLY - „...az író mindig olyan, amilyennek a fiatalok látják” (?!) (H. Nagy Péter előadása, beszélgetés) Vendég: Cselényi László, vitavezető: Tőzsér Árpád
POZSONYI PÁHOLY hozunk létre. Ezt a tapasztalatot egyébként a József Attila-szövegek már a harmincas é- vek második felétől sugalmazzák. Az, hogy ezt a bizonyos neoavantgárd tendenciát egészen máshogy, tehát az avantgárd felől érkezve radikalizálják, az nem lehet véletlen. A törvényszerűség tehát, amire Tőzsér Árpád rákérdez: én azt mondanám, hogy pontosan ennek a kiiktatása volna érdekes, hogy nem tudunk olyat találni, és ez volna a nyereség, ugyanakkor azt lássák, hogy ezekből az alkotásokból többféle módon hoz- hatóak létre művek. Nem azt mondom, hogy ez a végtelenségig tartó folyamat. Sokan érvelnek a jelentések lezárhatatlansága, az értelmezések lezárhatatlansága stb., stb. felől azzal, hogy végtelen számú olvasat is előállítható. Itt lehetne visszautalni arra, hogy ez a partitúra természetesen nagyon sokfajta megszólalást vagy megszólaltatást tesz lehetővé, de ezek bizonyos pontokon óhatatlanul át fogják fedni egymást. Tehát az olvasói manőverek is bizonyos értelemben behatároltak, ha másért nem, azért, mert különböző (vagy éppen azonos) történeti pozícióból olvasunk. És ilyen szempontból fontos volna, hogy az olvasatok is közelíthetők. Másik „törvényszerűség” például, hogy nem tudunk dönteni a közlés intonálhatóságáról a neoavantgárd szövegekben. Az Aleatória ilyen, hogy már a hangsúlyozással hozunk létre olyan elemeket, amelyek egészen máshogy fognak kinézni egy következő olvasatban. Aztán ilyen a dallamívek áthelyezése és folytathatnám, de nem folytatom. A lényeg az, hogy itt nem egy törvényt fogunk találni, hanem többet, és ez a bizonyos egycentrumú látásmódnak az elbúcsúztatása az egészen pontosan az ötveneshatvanas évekre datálódik. A törvényszerűség vagy inštancia feltétlen tételezése a hatvanas évek után kiürül, én azt mondanám, hogy értéksemlegessé válik. Sokkal több o- lyan szövegalakítási tendenciával találkozunk, amely nem tételezi ezt a bizonyos ins- tanciát vagy törvényszerűséget. Például az epikai folyamatban sem, erre nagyon jó példa Esterházy Péter. Ott sem találunk olyan instanciát a szövegben, amely lehetővé tenné például azt, hogy mindig arra tekintve biztosítsuk az olvasás során az epikai folytonosságot, és még sorolhatnám a példákat. Tőzsér Árpád: Nem akar senki szólni, megint én vagyok kénytelen beszélni. A szerzőtől szeretnék valamit kérdezni. A dallamív, a szerialitás, az aleatória kifejezésekről jut eszembe: egy korábbi Cselényi-kötetnek az volt a címe, hogy Téridő szonáta, s a polifóniát emlegették vele kapcsolatban a leggyakrabban. Dallamív, szonáta, polifónia - csupa zenei műszó. A Goncourt fivérek írják a naplójukban - naplót is közösen írtak, megáll az ész! - , hogy a 18. században, a rokokó sekélyessége idején s a racionalizmus szárazságában a festők, Watteau és Fragonard fejezték ki azt az érzelmi tartományát az emberi létezésnek, a mámort, az álmot, a vágyat, a nosztalgiát, a mesét, a metafizikát stb., amit korábban a költők. Nekem meggyőződésem, hogy most, amikor a kor megint egyfajta érzelmi sivatag, racionalista szárazság, most a zenészek a Watteau-k és Fragonard-ok, azaz a zenének van olyan helyettesítő funkciója, mint amilyen a 18. században a festészetnek volt. A kérdésem Cselényi Lacihoz: milyen funkciót szán ő a költészetében az ott nyilvánvalóan jelen levő zenei kiterjedésnek, s mi az ő kapcsolata egyáltalán a zenével? Cselényi László: Valéry írja, hogy a költészet legfőbb igénye, hogy megközelítse a zene-kiváltotta hatást. Nos, én valóban a zene bűvöletében indultam Jolsván.
