Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - POZSONYI PÁHOLY - „...az író mindig olyan, amilyennek a fiatalok látják” (?!) (H. Nagy Péter előadása, beszélgetés) Vendég: Cselényi László, vitavezető: Tőzsér Árpád
POZSONYI PÁHOLY számoltam. Az Aleatória nyolc éve jelent meg, s azóta csend van körülötte. Még az Escorialban is csak Bohár próbálta körültapogatni. Az első visszhangját épp Tőzsértől kaptam, aki ezt mondta: Öregem, ezzel minden olvasódat csak elriasztod, nincs az az Atyaúristen, aki ezt képes lenne végigkövetni. Ez volt, persze, a múlt, az öregek, a kortársaim. Ez valójában nem nagyon nyugtalanított. Majd a fiatalok - gondoltam balgán. S most, a Somorjai Dispután, ahová végül is elcsalt Csanda Gábor, H. Nagy Péter ottani előadása okán, s ahol nemcsak a Sambucus Társaság „irodalomtudósai” voltak, hanem köztük az én volt nyitrai hallgatóim is. Nos, bizony senkinek nem volt egy szava sem a Péter előadásához, sem az én ottlétemhez. Arról vitatkoztak, hogy a szlovákiai magyar próza (ami pedig hát nincs is), Grendellel kezdődik és Talamon Alfonzzal végződik (de Dubának, Dobosnak, Kovács Magdának még a neve sem hangzott el). Persze, hisz hallottuk többször is a Hegyi Beszédet, hogy az lenne a legjobb, ha szlovákiai magyar irodalom egyáltalán nem lenne... Mindebből én arra jutottam, hogy az Aleatóriát például talán két-három emberen kívül senki nem olvasta, legfeljebb belenézhetett, beleolvashatott, még az a Nagy Kritikus is, aki szinte egyszerre jelentetett meg róla két teljesen ellenkező előjelű kritikát. Egyiket az Új Szóban, a másikat alig egy hónap múltán az Irodalmi Szemlében. Tessék utána nézni! Mindezek után H. Nagy Péter előadásáról: ennyi értő kritikusom után csoda-e ha meglepett, mennyi új szempontot vetett föl, mennyi eredeti meglátása volt, s csoda-e, ha mindezek után úgy érezhetem magamat, mintha valahol a Holdon lennék, semmiképpen sem itt, emberi közegben, hanem valahol az Örkényi nagy büdös semmiben, ahonnan jöttünk, s ahová tartunk. Hát ez történt a Keselylábú meg az Aleatória között. Tőzsér Árpád: Ezekután átadom a szót a közönségnek. Kezdődjön, ahogy mondani szokták, a kötetlen beszélgetés, a vita, az eszmecsere az elhangzottakról. Bárki szólhat, én csak akkor fogok beszélni, ha másnak nem lesz mondanivalója. Úgy látom, H. Nagy Péternek máris és újból van mit mondania. H. Nagy Péter: Egy dolgot hozzátennék ehhez, hogy nem társtalan ez a költészet, bár sokan a Cs-tartományban úgy értelmezik, hogy elhelyezhetetlen volna. Ezért is ajánlom a Né/ma? című tanulmánykötetet. Ez a bizonyos törésvonal a címben éppen a néma szóra kérdez rá, ez természetesen az avantgárd utáni neoavantgárd költészetre vonatkozó kutatásokat foglalná úgy össze, hogy megszólaltathatók-e ezek az életművek, és itt igen fontos kijelentéseket tesz például Deréky Pál, aki, sorolhatnám a neveket, de az ilyen jellegű szövegépítkezés nélkül, amely akkor is alineáris marad, hogy ha az olvasó bármilyen jellegű rendet próbál belevinni, vagyis akkor sem fogja tudni úgy végigolvasni, ahogy A-tól Z-ig végigolvasunk egy Ady-verset. Ez teljesen világos. Éppen ezért az elvárások tekintetében fontos volna azt tudatosítani, hogy garmadával idézhetők az ilyen típusú szövegépítkezésnek bizonyos fajtái. Az, hogy ehhez képest Cselényi költészete mennyiben tér el és hoz valamilyen másfajta tapasztalatot, az egy más kérdés, de ezek az életművek a következők - és hogy ne a levegőbe beszéljek - ugye, a korai Tandori teljesen evidens szerintem, tehát ez nagyjából a Töredék Hamletnek-körüli időszak, Egy talált tárgy megtisztítása, ilyesmire gondoljanak; Balaskó Jenő - nem tudom az ő neve hogy hangzik ebben a teremben, vagy Tolnai Ottó; tehát nagyon fontosak volnának a vajdasági irodalom felől ér
