Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - POZSONYI PÁHOLY - „...az író mindig olyan, amilyennek a fiatalok látják” (?!) (H. Nagy Péter előadása, beszélgetés) Vendég: Cselényi László, vitavezető: Tőzsér Árpád
POZSONYI PÁHOLY nak a két oldala, egyrészt a neoavantgárddal, másrészt pedig avval a fajta emlékezettechnikai vagy mnemo-poétikával, amellyel Kovács András Ferenc operál. Visszatérve Mekis szövegéhez, nemcsak azért az egyik legjelentősebb szöveg a Cs-tartomány- ban, mert megteszi ezt a módosítást, tehát hogy a Mallarmé-féle hatás ellensúlyozható, illetve nagyon fontos emellett az Ezra Pound-féle is, hanem azért is, mert a szeria- litás elvéből, és itt ugye, zenei példák sora úszhat be a képbe, a szerialitás elvéből kiindulva hogyan tudja levezetni mégis a Cselényi-szövegek történeti létmódját. És itt jön be a képbe természetesen az aleatorikus szerkesztési mód, melytől az Aleatória a címét kapja. Gondolom, ebből a szempontból Tőzsér Árpád szövege is rendkívül alaposan elemzi ezt az eljárást. Tehát a következőről volna szó - és ezt érdemes volna hangsúlyozni -, az aleatória természetesen többértelmű fogalom, ami azonban nagyon fontossá válik a neoavantgárd költészet számára az az volna, hogy az aleatorikus mozgása a nyelvnek véletlenszerűen kapcsol össze különböző szövegtartományokat. Ilyen értelemben lehet azt mondani, hogy a neoavantgárd szövegek nem ráhagyatkoznak a véletlenre, hanem előállítják a véletlent. Tehát operálnak azzal, hogy mondjuk nem a jelentés, nem a szemantika, nem a szintaktika, tehát a mondattagolás, hogy mi, mi u- tán következik, nem az vezérelné a szövegalkotást, hanem hogy mindez kiszolgáltatható a véletlennek. Véletlenszerű szövegtörmelékek kerülhetnek egymás mellé, íródhatnak egymásra, ilyen értelemben beszélhetünk tehát arról, hogy az aleatória retorikai mozgása volna a szövegnek, amely azonban rendkívül fontos olvasói alakzatot is jelent. Nemcsak arról van szó tehát, hogy ezt az alkotó valamilyen módon képes befolyásolni, sokkal inkább arról, hogy a nyelv aleatorikus mozgása, amely akár a szerzői képletek ellenében is hathat, az bizony az olvasó teljesítménye is. Erre mutatok egy olyan példát, ami talán nem biztos, hogy evidens, az Aleatória hemzseg ezektől a megoldásoktól, tehát úgy mondjuk, hogy a szavak széttördelése láthatóvá tesz a szavakon belül, vagy a szavak mögött más szavakat. Ilyen értelemben a jeltől jelig vezető struktúrák volnának fontosak (ezért is nevezi ezeket Nagy Pál egyfajta szemiotikái alkotásmódnak, nem biztos, hogy szerencsés a megfogalmazás, de nagyon fontos, hogy miről van szó), tehát a szavak eltördelése, széttördelése, illetve különböző szókollázsok alakítása vagy vágástechnikával egymástól eltávolított részek idézhetik elő egyfelől a produkció oldaláról az aleatóriát, ugyanakkor ezt az aleatóriát teljes mértékben máshogy érzékelheti az olvasó, aki a szöveg ilyen jellegű nyitottságát kihasználva számtalan egyéb megoldással is tud operálni. Itt például máris lehetőség nyílik arra, hogy az olvasó, a szöveg olvasásakor mondjuk áthelyezzen hangsúlyokat - erre Zalabai is hoz egyébként a Krétakörből több példát -, vagyis rendkívüli módon lehet érzékelni, vagy érzékelhetővé válik, hogy mi a szöveg írása és a szöveg hangzása közti különbség. Az, amikor a Cselényi-szöveg hangzásképleteket elevenít fel, szó szerint olyan értelemben hangzásképleteket, hogy egymásra vetíthetünk különböző szavakat, az már teljesen más, mint amikor az íráskép, mondjuk egy vizuális fáziseltoláson keresztül megszakítja a mondatot vagy megszakítja a szó bizonyos törmelékeit. Én inkább egy klasszikus szövegen keresztül hozok erre egy példát, hogy mi a különbség az aleatorika produkció oldaláról elgondolt, illetve az olvasás felől elgondolt működése között. A Danúbiána elején szerepel egy korai Cselényi-vers, A fekete vér. Mely sző-
