Irodalmi Szemle, 2007

2007/10 - KOPÓCS TIBOR 70 ÉVES - Tóth László: Úton (Kopócs Tibor köszöntése)

Tóth László- korával - adekvátak, s ezt a hitelességet bizonyosan nem érhetné el, ha mondan­dója, illetve eszköztára és -használata nem felelnének meg egymásnak, ha ezek nem egymásból épülnének, nem erősítenék egymást. Az igaz persze, hogy az ún. „aktuális művészeti kérdések”, s a „művészet immanens fejlődése” mellett egészen más, az ember létével, emberi lényegével kapcsolatos kérdések is foglalkoztatják, de hát lelke rajta, akit csak ezek, s más nem. Hirtelen ismét Roland Barthes jut eszembe, aki 1950—1960-as évekbeli meghatározó elméletalkotó és -alkalmazó tevé­kenykedése után, hatvanötévesen váratlanul lezárult élete vége felé, idestova már há­rom évtizede feladta azt a Maurice Nadeau által „rémuralmi, kényszerítő, totalitárius gyakorlatot”, mely szerint az irodalmi műben csakis és kizárólag „nyelvi szövetet” látott - itt, képzőművészetről lévén szó, természetesen a képzőművészeti nyelvet is értem alatta-, s „felfedezte”, hogy — Bajomi Lázár Endre franciásan elegáns bonmot- ját használva most - „nemcsak műismeret, hanem művészet is van”. Ilyen értelemben Kopócs Tibor, idestova ötven esztendeje, szüntelen meg­újulással és útkereséssel, a legtöbb esetben hitelesen teszi a dolgát. Művészi esz­köz- és nyelvváltásaira természetesen nem kerülhetett volna sor a mesterségét ille­tő elméleti, technikai és történeti vizsgálódások nélkül, s látomásaiban megfogal­mazódó kérdései éppen azért tudnak mélységesen hitelesek lenni, mert a számára, létrehozandó műve szempontjából „időszerű” művészeti-technikai kérdésekkel is számot vetnek. Nem egy művének tárgya éppen a mű - és a művészet - maga, il­letve a művészi kifejezés eszközei és lehetőségei, a kifejezhetőség határai, a (kép­zőművészeti) nyelv, amit-tágabb s kortársi összefüggésben - megint csak a poszt­modern egyik ismérvének is tekinthetnénk nála, ha mindenáron le akarnám poszt- modernezni őt, de hát nem akarom: fölösleges is, miután biztos vagyok benne, hogy őt sem érdeklik különösebben a skatulyák, melyekbe begyömöszölhető len­ne, mert úgysem férne bele maradéktalanul egyikbe sem: messzemenően öntörvé­nyű alkotó lévén, mindegyikből bizonyosan kilógna valamelyik testrésze, megol­dása, elköteleződése. Bővebb kifejtést igényelt volna egyébként az említett értéke­lés szerzője részéről az is, hogy mit ért „az egyetemes és akár az összmagyar kon­textus szempontjából is problematikus minőség” alatt, melynek bélyegét egy elég­gé vegyes felsorolásban sietősen Kopócs Tiborra is rásüti, ami így, az értelmezésé­hez szükséges legcsekélyebb támpontok nélkül, a méltányolására törő legnagyobb jó szándékom ellenére sem több olyan ideologikus eredetű ráfogásnál, amilyenek­kel a múlt század második felében Európának ezen a térfelén, ahol mi élünk, bár­ki sorsát egyetlen mozdulattal meg lehetett pecsételni. Egyébként a magam részé­ről itt még az „egyetemes és összmagyar kontextust” is problematikusnak tartom, mert nézőpont kérdése mindkettő, vagyis tetszőlegesen annak függvénye, hogy mit honnan nézek, s értelmezéséhez nem ad számomra egyértelmű fogódzókat. Hiszen, éppen hogy Kopócsnál maradva, egy másik nézőpontból, a korán elhalt Chikán Bálintéból - s őrá aztán igazán nem lehetett ráfogni, hogy ne egyetemes kontextus­ból nézte volna a magyar képzőművészetet is - „amikor Kopócs Tibor Komárom-

Next

/
Oldalképek
Tartalom