Irodalmi Szemle, 2007

2007/10 - KÖSZÖNTJÜK A 90 ÉVES SZABÓ MAGDÁT - Szabó Magda: A trianoni árva (regényrészlet)

Szabó Magda- Cilinek hívják - mondta apám. Sápadt volt, elgyötört, látszott, hogy egyazon pillanatban retteg és szenved. Kétfelől ütöttem rá, egyszerre a homo humánust és az apát. Hát ilyen önző az én gyerekem, ilyen embertelen? Szárazakat nyelt. Még azért próbálkozott valamivel.- Neked hoztam, Magdolna.- Akkor vigye vissza - sikoltottam. - Non volo. Abeat.

A lábam ráfagyott a parkettára. A kanapén ott piroslott-kéklett valami ismeretlen ronda takaró, anyám magához szorítja a sose látott szőke gyereket, aki a trianoni árvák egyenruháját viseli, fekete öltözékén elöl magasra gombolható szürke kötény, ami a ruhát elfedi, karján egy karszalagon szám, olvasni már tudtam, de a számokat még csak tízig ismertem. Anyám nézett, nézett, mint aki vizsgál, mi van bennem, miféle gondolatok a homlokcsont mögött, apám meg, mint valami operettben, érzelmesen suttog: „Kis testvért hoztam neked, úgy hívják, Cili.”- Hát ha hozott, majd visszaviszi, mehet innen, kinek kell testvér, kinek kell bármi, még ha trianoni árva is. - Tovább ordítottam, s toporzékoltam. Ilka néni megesküdött rá, először látott toporzékolni, nem bánatomban, komisz dühömben. Ezzel osszam meg azt, amim van, ezzel az idegennel.

Apámék tizennégyen voltak testvérek, apám volt a legkisebb, Tigris, anyai nagynéném lánya - későbbi regényeim szereplője - még nem született meg, többi unokatestvéreim húsz-harmincvalahány évvel voltak idősebbek nálam.

Tudtam, a mi világunk külön világ, ahová nem engednek be senkit, mi ez a téboly, hogy ezt az idegent ide invitálják? Akkor még nem vettem észre a nagy összjátékot, amivel saját kudarcos ifjúkorát és gyermekéveit két erre szövetkezett felnőtt ki akarta egyensúlyozni, mentek, amerre a gyerekük elindult, követték elképesztő ötletei útján. A mitológia hősei elpusztulhattak, azokat nem vettem komolyan, már a neveik, a görög-latin neveik is valahogy komolytalanná tették minden tragikus mozzanatát a történeteknek, az igazi valójában a nem ókori történetek tragikus hangjainak áthangolása volt. Hitem szerint - ahogy már említettem - mi sose halunk meg, azok sem, akiket még az enyéimen kívül szeretek, nincs bánat, veszedelem senkinek, aki az én emberem, regényhősnek sem, Csipkerózsika nem alszik, mert annyi év alvás unalmas, felébred másnap reggel a vadászkürtre, Hunyadi Lászlónak nem vágják le a fejét, Czillei fejét vágják le, és azért nyugodtak bele, ha azt állítottam, Jézus sose halt meg, mert akkor hogy hívhatjuk minden délben az étkezés előtti imában asztalunkhoz.

Álltunk, mint egy élőkép, Cili nagyon komolyan, sokáig nézett rám, aztán valahogy felfogta, itt baj van, itt neki nincs helye, ide megjött a hajdani tulajdonos, ezért nyilván mennie kell. Jelezte anyámnak néma ajkával, kis érintésével, le akar szállni, anyám letette, aztán csak álltunk egy kurta időre, mint a színpadon a színé