Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - KÖSZÖNTJÜK A 90 ÉVES SZABÓ MAGDÁT - Szabó Magda: A trianoni árva (regényrészlet)
Szabó Magda Cili, mikor jóval később morbid játékaink révén belekapcsolódott tébolyomba, amely Mihály megszerzésére irányult, azonnal felajánlotta, velem tart, segít. Ez sértett egy kicsit, mert nemcsak gyönyörűnek, de igen eszesnek is képzeltem magam, aki mindent elintéz. Cili ki is fejtette, mire gondolt: Isten segítségére az ügyben. O majd elmegy Mihályhoz, ha mégsem adná minden csábítás ellenére vissza Erdélyt, megmutatja, a Bibliában az áll, tilos lopni, és akkor Mihály megtér, és bűnét bánva mindent visszaad. „És ha nem?” - kérdeztem. „Akkor leszúrom egy nagy késsel” - felelte Cili, és árokparti nefelejcs szemében nem mosoly ült, hanem józan elhatározás, egy jó keresztény honleány történelemfordító feladatának öntudatos felismerése. Az ötlet, hogy én a haza megmentését ilyen általam addig nem ismert, csak gyanított női eszközzel is megoldhatom, tipikus jele volt az ország közhangulatának, amely sértett kétségbeesésében a létesíthető kiutat kereste Trianon után, a francia helynév jelszó lett, köznapi beszédünk eleme, s ha a nagyhatalmak, ha bárki, aki illetékes volt az első világháború lezárásában, értelmesen mérlegel, be kell hogy lássa, nincs itt elintézve semmi, elmetszettek egy szálat, ahelyett hogy elvarr- ták volna tisztességesen. Ez a történelmi korszak nincs befejezve, fiatal özvegyek, anyák kisírt szeme kér halottaik elvesztésére magyarázatot, és kettészelt tulajdonú és famíliájú családok keresik a megoldást innen és túl az esztelen határok meghúzására. Még nekem is, akinek közvetlen gyászt nem jelentett Trianon, gyermekemlékeim között az álom olykor visszahozta az utcán látott rémeket, akiket úgy tartottak életben, ahogy nem vállalható, csak a megmaradt fejet és végtag nélküli törzset sétáltatták ernyővel takart, sajátságos gyerekkocsiszerű taligán. A francia helynév gyakoribb szó volt a szájunkon, mint az, hogy cukor, csokoládét nem is ismertünk, déligyümölcsöt sem, egyszer, amerikai ösztöndíjas koromban, majdnem negyven évvel apám hajdani mondata után, Chicagóban bementem egy édességboltba, és megvettem egy aranypapírba csomagolt, gerezdekre bontható, alma formájú csokoládégömböt, annak a valamikori édességre éhes gyereknek, aki a húszas években voltam. A kirakat előtt egy hajdani emlék aktivizálódott hirtelen. Érdekes, mondta valaha az apám, a vesztes háború után hogy eltűntek a boltokból a gerezdekre bontható csokoládé aranyalmák, amelyeket a karácsonyfára aggattak a nagyszülei. Persze lehet, hogy valahol azért őriznek belőlük, és feldíszítik velük a trianoni árvák fenyőjét. A jelzős főnév: trianoni árva közismert fogalom volt. Az összegyűjtött, család nélküli otthontalanokat messziről meg lehetett ismerni az egyenruhájukról, ott jártak a mi városunkban is, ahová egyesek kerültek, Cili is az volt, trianoni árva. Azzá válásának körülményeit apám sose mondta el neki, csak amennyit mindenképpen tudnia kellett, felesleges volt Cili amúgy is sérült tudatát részletekkel terhelni. Később persze közölnie kellett: a kislányt úgy találták a déli határon a demarkációs vonalon már innen, minálunk, halott apja-anyja testükkel védték meg a kétfelől rájuk záporozó golyók elől, ő fejsérüléssel és sokáig tartó memóriakiesés
