Irodalmi Szemle, 2007
2007/9 - SZÍNHÁZI ÉLET - Juhász Dósa János: Körkép a szlovákiai magyar színházakról (kritika)
Juhász Dósa János ért van így, nem ennek az írásnak a tárgya, bár figyelmeztető, hogy milyen szellemi színvonalon állhatnak azok a humán szakos diákok, akiket nem vonz egy helyben működő színház szellemi kisugárzása. Az utóbbi időben ugyan a Selye Egyetemen belül több amatőr társulat is dolgozik, de mintha ezzel ki is merülne azok száma, akik érdeklődnek a színház iránt. Az pedig, hogy egy felnőtt közönség mire vevő, szintén sokkal fogasabb kérdés, s nem egy társulat küszködik ezzel a problémával az ún. határokon túli területeken. Sepsiszentgyörgyön szintén éles konfliktus keletkezett az önkormányzat és a társulat között, hiába halmozza ugyanis a szakmai sikereket a Bocsárdi László által vezetett társulat, amikor ennek szélesebb hazai közönsége nincs. A színházat pedig, ugye, mégiscsak a nézők tartják fenn. Nálunk ez annál is érthetetlenebb, mivel hogy csupán két profi társulatunk van, ami a lakosság létszámának arányát tekintve rendkívül kevés. Erdélyben például kilenc profi társulat működik (most van alakulóban Aradon is egy magyar társulat, de történtek már kísérletek Bukarestben is egy magyar társulat megalakítására), Vajdaságban három profi csapat elégíti ki a magyarok színházi igényeit, addig a hatszázezres lélek- számmal bíró felvidéki magyarságnak két kőszínházi társulata van, s egy tájoló színház, a SZEVASZ Vándorszínház, amelyik rendkívül mostoha körülmények között dolgozik, s amelyikről a magyarországi szakma egész egyszerűen nem tud. Az Országos Színháztörténeti Intézet által kiadott Színházi évkönyv még említés szintjén sem vesz róla tudomást, de Kisvárdán sem érdeklődnek a Gágyor Péter által vezetett lelkes kis csapat iránt, holott lassan ők az egyetlenek a Felvidéken, akik olyan helyekre is eljutnak, ahová a két kőszínházi társulat nemigen. A Jókai Színház a rendszerváltás óta felhagyott a tájolással, de a kassaiak sincsenek irigylésre méltó helyzetben. A két társulat évek óta az illetékes megyéhez tartozik, amely földrajzi helyzetéből adódóan nem tartja fontosnak az adott színház megyén kívüli szereplésének finanszírozását. Arról is szólhatnánk ezeken a hasábokon, hogy színészeink nincsenek irigylésre méltó helyzetben, de mivel ez az állítás érvényes a szlovákiai magyar kultúra többi szegmensére is, ezt most külön nem taglaljuk. Kisvárdán, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján évek óta rendszeresek az erdélyi és vajdasági színiiskolák vizsgaelőadásai, amelyen az erdélyi és vajdasági színi igazgatók felfigyelhetnek egy-egy tehetségre. Tavaly például hat akkor végzett erdélyi rendező is bemutatkozhatott, akik azóta már rendszeresen dolgoznak egy- egy erdélyi társulatnál, s többjük munkáját az idén is láthattuk. Erdélyben a rendszer- váltás után alig maradt színész, ezért égetően szükség volt a színészképzés megindítására, s mára mintha már túltengés jelentkezne, amely megmutatkozott a vizsgaelőadások minőségében is. A kolozsvári Kabaré előadás, sajnos az nemcsak a diákok, hanem az oktatás színvonalcsökkenéséről is markánsan számot adott. A fesztiválon több ellentétes vélemény is elhangzott. Kovács Levente, a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Akadémia docense annak a véleményének adott hangot, hogy az elkövetkező években komoly gondot jelenthet az elhelyezkedés, Kötő József nyugalmazott színházi szakember szerint viszont a közeljövőben létrejövő tévé- és rádióadások elegendő lehetőséget nyújtanak az elhelyezkedésre. De egyes magyarországi társulatok is szívesen látnak határon túli színészeket, s nemcsak egyes produkciókra, hanem egész éva
