Irodalmi Szemle, 2007
2007/1 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: Veres János metamorfózisai (Alkotóműhelyek, őrhelyek)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE „posztumusz” debütje igazi meglepetés. A kéziratot 1987 táján rendezte és sajátkezű lég jegyezte bele: „Ezek az 1951-ig írott versek jelentik igazából a pályám kezdetét, de a körülmények alakulása miatt az ebben foglalt versek eddig még sehol sem jelentek meg, még a hozzám legközelebb állók közül is csak kevesen tudtak róluk. Ezek alapján »fedezett fel« engem Fábry Zoltán.” A kézirat felbukkanása, sorsa Fábry Naplóját juttatja eszünkbe. Két fényképet látunk a könyv címlapján, a tíz-egynéhány éves kamaszt, aki a verseket írta, és akit nem ismertünk, és a férfit, akit a költőnek tudtunk. A fiú arcán és nézésében megfog valami különös komolyság, belső gondokra utaló mélység, kissé kétkedő derűbe oldottan! Nem komorság ez, ahhoz túl fiatal még, apró grimasz fintora ajkán, mely mosollyá mégsem sikeredett. Vajon miért? Az első versben, a címe Mezők szelei, ilyen sorokat találunk: „Nyújtsatok reményt élők és holtak, / álmaim cél nélkül csatangolnak.” Nem is a céltalanság meglepő ebben, hanem hogy az írója tudja, az álmoknak céljuk kellene, hogy legyen! Mégsem erről ír verset, hanem másról: „Felszállók majd, a néma légben / eltűnik árnyam észrevétlen.” A Fekete májusban így ír: „Görögtűz ragyog, de mi fázunk / A táncba hívó zene nem nekünk szól.” A verseken érezhető az elégikus hang, de nem az idős kor bölcs árnyaként, hiszen ez lehetetlen is lenne, hanem valamilyen fiatalos rettenet és lemondás hangján, hátterében finom, ám érthető utalásokban dereng háború utáni sorstragédiánk. Minden rémével és árnyával: „földönfutók lettünk, bús nomádok — / Kezünkből kivert gyönyörű zászlónkat / fel tudjuk-e még a porból emelni?” A háború alatt ez a zászló magyar volt, s a kérdés komolysága és komorsága arra utal, hogy a fiatalember átérzi a nemzeti létet, a történelmet! De mégsem oly módon, kilátástalanul, hogy mindennek vége! Hogy élni sem érdemes! Másik versben, a Csillagokból olvass címűben mondja: „...s kínzóidnak / pöcköld szemükbe cigarettád.” A Kettesben is az életigenlés hangja: „Csodafáról, te érett asszony, / ölembe szálltál, mint a lepke.” A versekben bontakozó életérzést mélyen hitelesnek tartom. Jól ismerem, nemzedéki vonásunk! Alighanem kisebbségi tulajdonunk! Annak idején a szabadság hiányát és a megaláztatást, a sorsot mintegy a háborús rombolás tehetetlenségi nyomatékának, tovább gördülésének és a csapásokat romboló önkény utóéletének vettük. Sem az okát, sem az értelmét nem tudtuk, de elviseltük! Fiatalokként próbáltunk élni, mert azok voltunk! Ezt (is) érzem a Fekete májusban, a versek megfognak formai tökélyükkel, és a tiszta és pontos nyelvezettel hitelesen közvetítik az érzékeny, fiatal lélek komornak tűnő bensőjét, megfoghatatlan árnyakkal hadakozó lelkét. Melyben néha, mintegy idegen s mégis megérzett lenyomatként a halál árnya is feldereng. A Fehér fal című verset egészében kellene idéznem, a tátrai tüdőszanatórium képét villantja fel. Befejező sorai: „Be szívesen lecsörtetnénk / a völgybe, mely csupa élet. / De előttünk ezer gát van./ Lapulunk, mint szú a fában,/ sötét sorsunk barlangjában.” A klasszikus magyar líra friss képekben oldódó utóéletét érezzük ezekben a versekben. A hagyományos hangot azonban új formaelemek feszegetik. Veres János 1949-től nyolc évig a tátrai szanatóriumban gyógyul tbc-
