Irodalmi Szemle, 2007
2007/9 - Tóth Elemér versei (Ének nagyapámról, Vers az anyanyelvről, Fecskék, Szép emberséggel…, Beszéd a jövőért)
Tóth Elemér versei Örökké. Kemény ember volt. Szíjas, inas, káromlós, de a szívén virágot nevelt a végtelen jóság. Nem haragudott senkire, csupán a határokra orrolt, mivel kérdezetlen átugrottak fölötte, cseléddé téve őt a sajátjában. Mindenéből kiforgatták, elvitték lovát, tehenét... Emlékszem, talán akkor sírt először életében a fészer homályában, ahová két napra bevette magát. Utána keveset beszélt, de ha felbőszítették nadrágos idegenek, tátrai felmenőikhez utalta őket azonnal, mondván - ott nyüszítsenek. Attól fogva csak a „jó embereivel” állt szóba. Hirdette: „Nem minden baj jön ártalomra!” A rongya elhull majd, de mi, gyökeret nevelők, megmaradunk! Engemet is oktatgatott: „Azért van két füled és egy szád, hogy sokat hallgass, és keveset beszélj! Ne félj, nem dől össze a ház, ha nem lefetyelsz örökösen, ha nem vered ki a csend fogát. Ha szólsz, gondolj vele! Mindenünket adják-veszik, de jegyezd meg: A nyelvünk és a becsületünk - nem eladó! Hiszen magyarként felelős vagy minden magyarért! Ezzel, eszerint élj!” - így mondta, s komor arcán fanyar mosollyal nézett rám. Aztán az idő lebírta, lefektette a földre, csúnya, jéghideg kőre, de szigorú szemét máig érzem magamon, ha a gond már-már hátrálni késztet. „Gyerek! Mit szólnak majd a népek, ha kushadni látnak?!” Hatalmas varjúszárny-bajsza a szája fölött lebeg, és int(!) vagy integet(?), merre induljak, vágjak neki az életemet megváltó útnak, immár magam is végső találkozásra éretten - öregapámmal! Ili A konda rendben hazajött. Nagyapám a kapuban várta,
