Irodalmi Szemle, 2007
2007/8 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században. (16) Novellisták a két világháború között (tanulmány)
Grendel Lajos Gyula. Márai a nagy író utolsó napjának képzelt történetét beszéli el a regényben. De a regény olvasható burkolt önvallomásként is, melyben egyébként „nem történik semmi”, vagyis hát a külső cselekmény csupa banális, feledhető epizódból áll. Az emlékek „történnek meg” benne, sűrűn ráburjánozva a pillanat, az utolsó nap jelentéktelenségére. Szindbád végérvényesen a múltban él, félig-meddig elfeledetten, s ahogy Szindbád- Krúdynak, úgy Márainak is idegen a korszak budapesti mikrovilága. A Szindbád hazamegy a Márai-életmű egyik csúcsa (ezt még az egyébként fanyalgók is elismerik), melyet az utókor a bámulatos és bravúros Krúdy-stílusimitáció miatt becsül a leginkább. Hogy ennél azért többről van szó, arra Szegedy-Maszák Mihály monográfiája hívja föl a figyelmet. Miután leszögezi, hogy Krúdy világa Márai személyes távlatából értelmezett, gondolatmenetét ekképpen folytatja: „A lényeg mégsem a mélyen átélt stílusutánzat, hanem az, hogy a hős halála régi szokások, hagyományok, életmódok végérvényes letűnését is jelenti, vagyis Szindbád utolsó napjának elképzelt története voltaképpen erősen megszenvedett látomás a Trianon előtti és rendkívül nagy különbségeket magába foglaló történelmi ország elsüllyedéséről.”08' Vérbeli kamaradráma-regény a Vendégjáték Bolzanóban (1940), melyet „verses játék”-ként később dramatizált is az író (Egy úr Velencéből, 1960). A regényben ismét előtérbe kerül vissza-visszatérő témája, a Rend és Kaland antinómiája, illetve Polgár és/vagy Művész dilemmája. Az a bizonyos velencei úr nem más, mint a hírhedt és legendás kalandor és szívtipró, Casanova, aki Velencéből menekülve rövid időre megszakítja útját Bolzanóban, hogy találkozzék hajdani szerelmével, Franciskával. A kísértést, hogy elfogadja Franciska szerelmét, s így idős korára konszolidálja életét, végül is elhárítja, mivel így önmaga leglényegét tagadná meg. Casanova csak a Kaland révén őrizheti meg személyisége egységét, mégha ennek ára az örök magány is. Ha nyárspoigárrá lenne, a számára legfontosabbat, a személyiségét veszítené el. A Vendégjáték Bolzanóban nem történelmi regény, nem is teljesen példázat, hanem regénye- sített önvallomás, melyet Márai kevés cselekménnyel, ám annál több belső monológgal írt meg. Ennek ellenére sem lehet fenntartások nélkül fogadni az olyan vélekedést, mintha Casanova Márai alteregója, horribile dictu, a szócsöve lenne, noha sztoicizmu- sa és következetes hűsége önmagához valóban sugall párhuzamokat közte és az író között. A gyertyák csonkig égnek (1942) Márai Sándor egyik legellentmondásosabb, legvitatottabb regénye; az volt már megjelenése idején, s az maradt ma is, a regény mai példátlan külföldi sikere dacára. Ez is háromszemélyes regény (bár Krisztina nem él már az elbeszélés idején, de így is gyújtópontja a történetnek), melynek alaphelyzete néhány tekintetben a Válás Budánnal mutat párhuzamokat. Ám a különféle epikai eljárásoknak az a gazdag rétegzettsége és mozgalmas összjátéka, amely a Válás Budánt oly élvezetes olvasmánnyá teszi, A gyertyák...-ból hiányzik. A gyertyák...-bán az író mintha a mű egész sorsát a stílusra, a nyelvre bízná, ám ezt a nagy terhet a stílus nem mindig bírja el, túl gyakran roppan össze alatta. A szerelmi háromszög háttérrajza jelzésszerű csupán, ami talán nem is lenne olyan nagy baj, ha ezek a jelzések nem lennének közhelyesek és kvázi-szimbolikusak. A másutt oly eredményesen működő kama- radráma-szerkezet A gyertyák...-bán teátrálissá válik. Ebben az eltúlzott színpadiasság
