Irodalmi Szemle, 2007

2007/8 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században. (16) Novellisták a két világháború között (tanulmány)

Magyar líra és epika a 20. században (16)

dítja, láthatóvá teszi, érzékletesen állítva elénk a teljes figurát, olyan intenzív módon, hogy groteszk portréi nemcsak hogy nem halványultak el a megírás óta eltelt évtizedek alatt, de éppen az ábrázolásban érvényesülő kíméletlen radikalizmus révén kerülnek rokonságba a legmodernebb európai és amerikai próza hasonló közegben mozgó írásaival. Extrém helyzetek, lappangó és kiélezett tragédiák ábrázolásában a legbonyolultabb lélektani vagy éppen pszichopatológiai folyamatokat is hibátlanul és meggyőzően vezeti le (A fűszeresnél; A kereszteri),,(?).

Pap Károly (1897-1945), akárcsak Gelléri, koncentrációs táborban pusztult el. Móricz Zsigmond és Németh László a legnagyobb elismeréssel írt róla, neve és munkássága mára mégis többé-kevésbé elfeledett lett. Az utókor jobban adósa, mint Gellérinek, mert az ő munkásságát mégis jobban számon tartják, de Pap Károly is van olyan jelentős írónk, hogy megérdemelné a feltámasztást. A magyar expresszionista próza talán legkiválóbb mestere volt. Biblikus ihletettségű első köteteire: Mikáéi (1929), Megszabadítottál a haláltól (1932) a példázatosság jellemző, s ha ez később háttérbe is szorul prózájában, végképp sosem tűnik el műveiből. Németh László evangéliumi léleknek nevezte, aki a hit tiszta forrását kereste, olyan Istenkereső embernek, aki nem követi szolgai módon az egyházi dogmákat, a Mikáél-novellákat pedig (Messiás születik; Mikáéi elhagyja Támánt; Két halásztépő útja; Mikáéi, az ács) pedig egy új evangélium négy fejezetének. Figyelemre méltó az a meglátása is, hogy „Pap Károly Jézusa vagy Mikáéle nem is az evangélium fölényes Istenfia. Inkább ismert Dosztojevszkij-hősök: Miskin hercegek és Aljosák vetülnek vissza benne az evangé- liumra.”(4)

Bűn, bűnhődés és büntetés, szolgálat és alázat, dac, gőg és anarchisztikus lázadás, az elesettek iránti forró részvét, s mindez megtetézve a zsidó identitás, a zsidó „bűnök”, a zsidó származás és a magyarsághoz való tartozás közötti, az államrend felől is hol nyíltan, hol burkoltan szított feszültségével, olyan drámai konfliktusokkal tölti meg novelláit és regényeit, amilyenekre abban a korban talán csak Móricz Zsigmond epikájában találhatunk példákat. S éppen az expresszionista stílus a legalkalmasabb ezeknek a drámai ütközéseknek és ijesztő távlatoknak a láttatására. Pap Károly stílusára még a legrealistább novelláiban is az erőteljes látomásosság jellemző, amely a biblikus történetekben magától értetődő, a kevésbé példázatosakban vagy a példázatosságtól tartózkodó novellákban viszont lirizálja az epikát. Ezzel kapcsolatban bőven idézhetnék Azarel (1937) c. regényéből és az Irgalom (1937) novelláiból (Vér; Schrei stb.). Ezekben a későbbi novelláiban környezetrajza árnyaltabb és részletezőbb, a jellemábrázolás is kidolgozottabb s a szimbólumok és métaforák is megfogyatkoznak és értelmez- hetőbbek, mint a Mikáél-novellákban. S mégis... Mégis marad valami nyugtalanító, szorongató sejtelmesség ezekben a prózákban is. A Vér c. novella kisfiú hőse nem érti, mért nem lehet olyan, mint a többi gyerek, mért tilos neki, a rabbi fiának az, ami másnak megengedett, hiszen szíve leghőbb vágya az, hogy ugyanolyan legyen, mint a környékbeli nem zsidó gyerekek. Apja erre így felel:

„— Mert zsidó vagy és pap fia. Ezt is mondtam már elégszer.- De mért vagyok én zsidó? És mért vagyok én a pap fia?- Mert én is zsidó vagyok és pap vagyok.