Irodalmi Szemle, 2007
2007/1 - Öllős Edit: Cserepek
Cserepek Előbb-utóbb rádöbbenünk, hogy nincs esélyünk a világgal szemben. Ha vibrál a képzelet, nem tudjuk elhelyezni Isten sérelmét. Úgy érezzük, cserbenhagyott, így imánkat is képtelenek vagyunk megfogalmazni... (Vannak helyzetek, melyek nem megoldhatók, hiába dominózunk lelkűnkkel.) A düh lehet nevetséges, de a szánalom csak felháborító. A novemberi köd nem mindig késztet számvetésre. Dicsőségmentes legyen a harc! Az életmű titka legyen megfejthető, mert ha már az álomvilág is unalmas, rá kell ébredned, hogy az élet nem feltétlenül arról szól, amiről az iskolában tanultunk. (Mindig közbejön olyasmi, ami gyermekkori rémálmaidban sem szerepelt.) Felveszed a garabonciás diák jelmezét, és útnak indulsz. (Ha behavazott is az út, a csillagokat kell figyelemmel kísérned!) Közben zuhansz néhányat, de a gondolat megmarad. Az ebek tovább ugatnak. Tarisznyád kiürül, de ingyenkonyha mindig akad. A napfelkelte soha nem marad el. Ha völgyből völgybe közlekedel, kénytelen vagy közben megmászni a csúcsot is. A nap decemberben is rád kacsint, csak te nem veszed észre. Azt akarod hinni, hogy időben utazni - persze, visszafelé - „izgalmasabb”, mint a pillanat boldogsága, ha fel is halmozódik az. Megjátszottak az imák. Mintha elfelejtenél engedélyt kérni Istentől... Hiszen mindig másról beszélünk. Az álarcot álmunkban sem vetjük le. Nem adunk esélyt magunknak. Az ellenállás állandó és tárgyilagos. Bármit is hallunk, az értelem hiányzik. (Akárcsak egy kirakatbábu sztriptíztánca.) Nem válaszolunk a madárfüttyre. Örvényből örvénybe vezet az út. De hogy mit tegyünk, csak a víz felszínén dönthetjük el! Ha fejjel megyünk is a falnak, akkor is magunkba ütközünk. A csillárról is mi lógunk. A csapból is mi folyunk. (így forgácsoljuk szét magunkat, a tükörbe már nem jut belőlünk egy morzsányi sem.) Törzshelyünk különbejáratú. Életünk lekoppinthatatlan. (Mindig lehetne másképp is a pillanat, de a szerződés Istennel gyakran lejár, mégsem látjuk a sötétséget...) „Az abrosz gyűrődéseiben is meg kell találni a verset, hajnalban kakasszót kell hallani, akkor is, ha egy nagyváros kellős közepén ébredünk.” Legyintünk. Ha az értelmet keressük, újra és újra megfulladunk a labirintus fojtogatóan üres terében. Tudjuk, hogy a gyertyákat mindenhova magunkkal kell vinni, és a fű mindig zöldell, tél közepén is. Vissza kell térni a tett színhelyére, de ha a tett elmarad, csak ürügyet lehet keresni.
