Irodalmi Szemle, 2007

2007/8 - Gál Sándor: Tokaji aszú (1) (esszé)

Gál Sándor példája igazolja - nyelvünk állapotára is. Ettől kezdve már viszonylag ismerős terré­numon járok, nem is szaporítom a szót a tudottak felsorolásával. Amit azonban ma és itt szükségesnek érzek kérdésként felvetni, mert szorosan kapcsolódik az előbbiekhez, az két ágra oszlik: elsőül a Trianon utáni állapotokra hív­nám fel a figyelmet, mert hisz immár háromnegyed százada az elszakított magyarság számára az irodalom magyarságmegtartó szerepe különösen nagy jelentőséget és sze­repet kapott, mégpedig azért, mert az elszakított magyarság nemzeti és nyelvi tudata erősen visszaszorult. Hogy milyen mértékben és milyen hatásokra, arról esetleg egy következő írótábor programjában külön is érdemes volna értekeznünk, különös tekin­tettel az utódállamokban kialakult magyarellenes tendenciák növekedésére. Az imént említett visszaszorítottság azonban alig érzékelhető, mert annak hétköznapi valóságá­val - példának csak a szlovák nyelvzsandárság ügyködését mondom - a kívülálló alig találkozhat. Ami látható, a sajtó és az irodalom nyelve, amely, azt hiszem, ma már egyenrangúnak mondható a magyarországiéval. Ennek szerepe, jelenléte, tudatformá­ló és megőrző ereje szerintem vitathatatlan. Ezen túl pedig, átnyúlván a határok felett, meggyőződésem, hogy az igazán magyar irodalom az egyetemes magyarságot is erő­síti. Végezetül a másik kérdéskör, amire szeretném ráirányítani a figyelmet, az az utóbbi fél mondatból következik, abból tudniillik, hogy a mai magyar irodalom némely vonulata mennyiben magyar még?! Ugyanis az utóbbi két-három évtizedben valamifé­le semlegesítődési folyamatot tapasztalok e tekintetben. Jelennek meg magyar nyelven írott alkotások, amelyeknek a nyelven kívül a magyarsághoz alig van közük. Sterilek, semlegesek, gyökértelenek, akár a desztillált víz, amely a világ minden táján víz, de se­hol sincs otthoníze, s hát tudnivaló, hogy szomjat se olt, így élvezhetetlen. Ezért ezzel kapcsolatban az a kérdésem, hogy ez az irodalom betöltheti-e azt a szerepet a magyar nemzet holnapjában, amit, vagy amelyet az előző korok íratlan és írott magyar irodal­ma betöltött és felelősséggel vállalt. Ezt a félelmetes kérdést pedig azért fogalmaztam ilyen direkt módon, mert újabban - mit újabban, pár évtizede immár - az amerikai giccsáradat egész nemzedékeket fertőzött és fertőz meg efféle semlegességgel. Tudnivaló, hogy Amerika, pontosabban az Egyesült Államok, nem nemzet. Nincs is nemzeti történelme, nincs nemzeti hagyománya, nincs saját mesevilága, iro­dalmának zöme is kívülről származik, röviden odaát az európai értelemben vett nem­zeti hagyományok sem léteznek. Amit az Egyesült Államok ma kultúraként produkál, annak zöme üzlet, és ez az üzletként működő ballaszt kiszorítja Ludas Matyit, János vitézt, Toldit és a többi magyar irodalmi és mesehőst gyermekeink tudatából. Az elhü­lyült Donald kacsákon és agyhúgyköves Dagobert-féle harácsolásfilozófián felnövek­vő nemzedékek, a majdani magyar írók és azok majdani művei semmi egyebet nem ve­títenek elénk, ha ellene időben nem vetünk gátat, mint irodalmunk nemzeti jellegének és nemzetmegtartó funkciójának a feladását. Ettől óvjon meg bennünket Tokaj szel­leme!” A Tokaji írótábor Egyesület Alapszabálya kimondja, hogy a kuratórium elnökét a kuratórium rotációs rendszerben évente választja meg, ugyanakkor azt is kimondja, hogy „egy személy legfeljebb háromszor egymást követően töltheti be ezt a tisztséget”.

Next

/
Oldalképek
Tartalom