Irodalmi Szemle, 2007

2007/8 - Kulcsár Ferenc versei (In flagranti, R. C. panasza, Sóhaj, Áldomás, Mese, Rege, Séta a mindenségben)

Kulcsár Ferenc versei

Én istenem, én istenem, mért nem ÖRÜLSZ, szentem velem javítja ki R. C. első mondatát,

nem feledve soha egyetlenegy szavát.

Áldomás

R. C. az asztalra tette az óborral teli bakályt,

s magasba emelte poharát: Koccintsunk, mondta,

isten, isten, cimborák. Torkukra önték a nehéz óbort,

s amiként Júdás Jézust, R. C. mindenkit

sorra csókolt. Ahányszor elapadt,

annyiszor telt csuda módon a boroskancsó újra,

ittak R. C. új művére, ittak az istenre,

derűre-borúra. Virradatkor aztán

szétszéledtek tántorogva a barátok,

s R. C. a küszöbre rogyva érezte

szétáradni szívében a zsarnok világot.

O, nem tudok én mást,

suttogta a kelő napba, nem tudok mást,

csak zokogva élni, a teremtés gyolcsába takarózva nézni,

mint csillámlik sorsom örök idők taván,

világ végi csendben, Isten szép hajnalán.

Mese

Hebehurgya beszéd, mit R. C.-ről mondanak, hogy istengyásza ember, s leteremtik az angyalok, lefossák a madarak. Dehogyis, R. C.-nek, bár istenbabukája, mindene megvan: göndör szőrű nyája, terelőkutyája. Este, mikor vérbe fagyva a fűzfák mögé ájul a nap, fejére konyul R. C.-nek a roppant égi kalap, s úgy indul haza, titkos-boldogan, báránykái mögött, bokáig csajtosan. Asszonya terített asztalnál várja: homlokán a hold világít, csillagokkal hímzett a ruhája. Megvacsorál, lefekszik, imát mond R. C. ezért, azért, mindenért, s könyörög az Úrnál a hebehurgyáknak kegyért.

Majd elalszik és terelgeti álmában napérlelte, holdnevelte évezredeit, s a hajnali harmat fürdője után a teremtés friss szellőjében megszárítkozik.