Irodalmi Szemle, 2007
2007/8 - Antonín Mešťan: A magyar kérdés - a cseh közegben, a 20. században (Aich Péter fordítása)
Antonín Mešťan hányt borsó’) címmel, megjelent Nádas Péter Kniha pamétí (Emlékiratok könyve) és Örkény István Trinácty zpév (’Tizenharmadik ének’) c. könyve. Kiadták továbbá Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért, Bolya Péter Sto vrabčích krokú (A veréb századik lépése), László Erika Miluji prachy (’Szeretem a pénzt’) c. könyveit, s újra verseket is, ezúttal Pilinszky Jánostól Ortel. Výbor z poezie (’Higany’ válogatott versek) címmel. Amint látjuk, a cseh kiadók újra mernek magyar költeményeket cseh fordításban kiadni. * * * A cseh könyvek hivatalos bibliográfiájában a magyar irodalom fordításait az „Ázsiai, afrikai és egyéb irodalmak” rovatában találhatjuk - a magyar írásbeliség tehát Csehországban az „egyéb irodalmak” közé tartozik hivatalosan, sajnos már nem a szláv irodalmak közé (a magyarok már nem tiszteletbeli szlávok). Ha összefoglaljuk a tényeket, miképpen ismerkedhetett meg a cseh nyilvánosság 1945 után Magyarországgal, annak kultúrájával és embereivel, több tényezőt kell figyelembe venni. Elsősorban természetes, hogy a megjelent cseh fordítások csak eléggé korlátozott számú cseh olvasó kezébe kerültek. Ha egy magyar regény cseh fordításban tízezres példányban jelent meg, nem volt az túl sok. A példányszám csak egy töredékét vásárolták meg az olvasók (elsősorban az értelmiségiek). A többi legalább részben különböző könyvtárba került. Elméletileg egy példányt több száz olvasó is elolvashatott volna — ez azonban sajnos többnyire nem így volt. Lehetőségem volt megismerkedni a cseh közkönyvtárakból kölcsönzött könyvek statisztikájával a kommunista uralom idején - ezeket a statisztikákat sokáig titkosították. Az derült ki belőlük, hogy a magyar irodalom cseh fordításai nem örvendtek nagy népszerűségnek, csakúgy, mint az úgynevezett testvéri országok kortárs irodalma (s ez volt a helyzet sok akkori cseh könyvújdonsággal is). Mégis: ha a magyar könyvújdonságok cseh fordítását mondjuk ötvenezer cseh olvasta volna, az is elenyésző egy tízmilliós nemzethez viszonyítva. Ez azonban minden irodalmi mű sorsa az egész világon. A magyar színdarabok, amelyeket a cseh színházakban játszottak, csak a cseh lakosság kis részéhez jutottak el — annak ellenére, hogy Csehországban máig a világ legsűrűbb hivatásos színházhálózata létezik. A legtöbb cseh a magyar kultúrával a mozikban találkozott a magyar filmek vetítésekor, az ötvenes években aztán a tévéadásokban. Amikor turistaként újból Magyarországra lehetett utazni, sok cseh közvetlenül a helyszínen ismerkedett meg a magyar építészettel és képzőművészettel. A magyar zenét Csehországban mindig szerették, hangversenyeken és elsősorban a rádióban lehetett hallani. Azon elmélet híve vagyok, amely szerint a kultúra befogadói elsősorban az értelmiséghez tartoznak. Ezért nyilvánvaló, hogy a magyar kultúra iránt mindig is a cseh értelmiség érdeklődött, vagy ignorálta azt (hasonlóképpen, mint bármilyen
