Irodalmi Szemle, 2007
2007/7 - TANULMÁNY - A. Szabó László: Posztmodern - irodalom - olvasó (a posztmodern irodalom értelmezéséről)
A. Szabó László pragmatikus szempontokból, hanem a tárgy definícióját (vagy a definíció tárgyát?) kellene érinteniük, illetőleg (ha a kutatás fenomenológiai modellje a meghatározó) az alkotás és a befogadás fenomenológiai viszonya kerül előtérbe. Egy ilyen vizsgálat sikere a filozófiai vagy ideológiai rendszer retrográd erőinek intenzitásától válik függővé, ahol az „irodalmiság” a priori azáltal jelenik meg, hogy a rendszer premisszáiból, nem pedig magából az irodalmi tényből indulunk ki. Paul de Mán rámutat1, hogy a tényleges irodalomelmélet csak azután alakult ki, amikor az irodalmi szövegek vizsgálata már nem a nyelven kívüli (történelmi vagy etikai) elmélkedésekből fakadt, illetve amikor a polémia tárgya már nem az ész és az érték voltak, hanem azok megalkotásának, befogadásának és interpretációjának különböző modalitása, tehát látható, hogy a filozófia határain kívül született. Az irodalomelméletnek meg kellene békülnie azzal a ténnyel, hogy az entitáskutatás empirikus szempontjaira van utalva, még abban az esetben is, ha az entitás létezésének feltételei megkérdőjelezhetők. A jelenkori irodalom fejlődésének és kutatásának szemmel látható jeleit (a nyilvánvalóságuk ellenére) aligha magyarázhatnánk a modern kor, illetve a történelem (bár Francis Fukuyama már ennek a végét is megjósolta) vizsgálata nélkül, hiszen benne az előző korok irodalmi paradigmái továbbra is jelen vannak. Hans Bertens szerint2 a posztmodern elméleteinek legtöbbjében abszolút központi szerepet kap az ontológiai bizonytalanság kérdése, a középpont hiányának tudata. Az ember az egyensúly elvesztését érzékeli, s megpróbálja kitölteni a tátongó űrt. Az irodalomban mindez a személytelen nyelv és az intertextualitás által történik, a művek jelentős része idézetek alapján születik. Mivel a nyelv irányít- hatatlannak tűnik, egyre nagyobb a nyelv iránti bizalmatlanság, egyre többen beszélnek a szöveg manipulációs feladatáról, a kollektív hazugság mindennapos megnyilvánulásairól. Válaszul erre az állapotra csupán a nyelvbe vetett megingathatatlan bizalom szolgálhat, miközben nem a szubjektum a nyelvformáló tényező, hanem éppen ellenkezőleg - a nyelv használhatóságának módozatai határozzák meg a szubjektum történelmi formáit. Kulcsár Szabó Ernő arra a következtetésre jut3, hogy az új hozzáállás gyakran vezet az eredetiségről és az új elemek demonstrálásáról való lemondáshoz, s csupán a kontingenciát tartja szem előtt. Abból indul ki, hogy a szavak valójában sohasem fejezik ki teljesen az adott valóságot, így maga a mű sem a valóságról szól, értelmét csupán az interpretáló közösség kommunikációs rendszerében nyeri el. Az irodalom mindenekelőtt kommunikációs jelenség. A jelentés kialakításában egyenlő mértékben vesz részt a szerző, a szöveg és a befogadó. Irodalomról csak azután beszélhetünk, ha a jelentést nélkülöző szöveghez az olvasó gondolati tartalmat rendel. Ez a folyamat (a tulajdonképpeni interpretáció) az irodalmi rendszerbe történő tényleges belépés. Ennek eredménye kizárólag kommunikációs normák alapján értékelhető. Ha Gadamerre hivatkozunk4, kijelenthetjük, hogy a pre-
