Irodalmi Szemle, 2007
2007/7 - Duba Gyula: Kassák titkai (esszé)
Kassák titkai A vázolt véleménytabló után visszatérve Veres Péterhez: „Azt nem hiszem, hogy ellenségem lett volna, de barátom se volt. Akkor hát közömbös lett volna i- rányomban? Ez sem igaz. Nagyon is odafigyelt minden szavamra... Olyannyira komolyan vette az irodalmi, művészeti, esztétikai elméleteket, amilyen komolyan más írók csak az életet, a nagy közügyeket és a mindigvaló friss gondolkodást viszik... Amikor... neki is? sok más író között József Attilának is, persze nekem is szűk lett a mozgalmi világ, akkor én más írókkal együtt a népközösség, a nemzet felé szélesítettem az értelem, a szenvedély útjait, megérezvén, hogy az osztály is a nemzetben van, ő viszont, ha nem is másokkal együtt, de mint mások (a Szép Szó embereire gondolok), a „humánum” felé tágította a maga írói horizontját... elindult a csillagok felé. Ki tudhatta még akkor, hogy azok futócsillagok?... A nemzet ma még olyan realitás, amelyet nem lehet kikerülni, és amelynek nem lehet »föléje e- melkedni«... Kassák... soha sem tudott a magyarsághoz, mint nemzethez szólani. Hazudni, igazi író lévén, szintén nem tudott, hát kerülte a nemzet dolgaiba való beleszólást.” Talán nem is titkai vannak Kassáknak, mint munkám címe véli, hanem olyan értékei, melyeket meg kell érteni. Erre minden igazi író igényt tarthat! Egykor a monarchiabeli északi Felföld indította a világba, Érsekújváron volt gyermek és lett ifjú ember, amikor elment, magával vitte a felső-magyarországi táj történelmi sorsának súlyát, sajátos népi együttélésének erkölcsét. Tucatnyi író és művész - Balassitól Mikszáthig - utóda, a felföldi magyar írásbeliség hagyományainak az örököse volt, huszadik századi adottságok mellett kultúrateremtő, a népnek-nem- zetnek s a magyar nyelvnek élt, de nem szólt róla. A táj írástudói történelmi nyomás alatt alkottak, kultúrát, nyelvet teremtettek, s amikor elmentek, hír várta őket vagy meg nem értés. De a szálak, amelyek a Felföldhöz kötötték őket, továbbra is megtartották emlékezetüket. Amikor Kassákot 1964-ben városa díszpolgárává jelölték, levelet írt a Csemadoknak: „Földijeim és Barátaim! - Egy hosszú életen át hű fia maradtam városomnak és soha sem felejtettem el, hogy ott ringatták bölcsőmet, ott voltak tanítóim és játszópajtásaim. Mindmáig nem lettem igazán budapesti, egy kis városhoz kötnek emlékeim. Beszédemből az egykori újvári tájszólást sem tudtam kiiktatni... szülőföldemhez gumiszalaggal vagyok hozzákötve, végletekig tágíthatom, de nem szakítom el.” Ki volt hát? Válaszért egyenesen hozzá fordulunk. Üljük körül az asztalt (1968) című könyvéből az Egy fényképem alá írt versét idézem: „...kegyetlenül megformált ember / furcsa kalappal / a fején...” „Mintha egyedül élne a földön / mintha nemis a földön élne”, s kérdi: „Ez lennék én? / Istenemre mondom / ez vagyok!”
