Irodalmi Szemle, 2007

2007/6 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SZABÓ GYULA - H. Szabó Kinga: Epizódok Szabó Gyula életéből

Epizódok Szabó Gyula éleiéből

fölolvasta nekik a legújabb versét. Losonci viszonylatban - húga, Éva és sógora, Denkmayer Ernő mellett - ez a kis baráti kör volt szinte az egyedüli kapcsolata, ahonnan visszajelzést kapott az alkotásaira. Társaságban rendszerint ő vitte a szót. Érces hangja túlharsogta a többiekét, akik viszont szívesen hallgatták szavait. Legszebb pillanatok voltak, amikor egy-egy új versét fölolvasta. Kissé palócos kiejtéssel, de tisztán, érthetően, jó hangsúlyokkal - hitelesen.

Egyszer megkérdeztem, hogy miért ír. A válasza az volt, hogy amit nem lehet képi eszközökkel kifejezni, azt le kell írnia. A szinte naplószerű versanyag, a- mit hátrahagyott, már nem egy irodalmárt meggyőzött arról, hogy vérbeli költő - is - volt. Élete utolsó három évében lehettem a társa. Ekkor nagyon sok versében jelent meg a halál gondolata. így utólag olvasva ezeket a verseket, hátborzongató, hogy mennyire érezte, látta, talán tudta is, hogy rövidesen vége szakad e világi életének. Hiszen - mint egyszer a legegyszerűbben közölte velem - táltos volt. (Kérem az olvasót, ne mosolyogjon!) Kijelentése zavarba ejtett, s azt kérdeztem: ezt miből gondolod? Válasza megint a lehető legegyszerűbben hangzott: „Sörénnyel születtem.” Ezt a rövid beszélgetést el is felejthettem volna, ha ettől kezdve, kissé odafigyelve nem tapasztalom, hogy mennyire előre látta az eseményeket. S olyan dolgokra is rájött, amelyeket egyszerűen nem volt honnan tudnia. De O tudta. Ezt is olyan egyszerűen, ahogy közölte velem táltosi minőségét: mintha azt mondta volna, hogy „kék a szemem”. - A szeme különben valóban kék volt: nefelejcskék, végtelenül szelíd tekintettel. De láttam őt haragudni (nem egy személyre, hanem pl., amikor barátaival valamilyen igazságtalanságról beszélt, vagy a magyarság sorsáról), ilyenkor ez a kék szem villámokat szórt.

Utolsó éveinek egyik legnagyobb eseménye az 1971-ben megrendezett kiállítása volt a Magyar Nemzeti Galériában. Az, hogy erre sor kerülhetett, a kitűnő Liszt-díjas énekes, Béres Ferenc érdeme. Ez volt tulajdonképpen Béres Feri nászajándéka: hogy összeismertette Szabó Gyulát dr. Pogány Ö. Gáborral, a MNG nagytekintélyű főigazgatójával. Pogány vállalta annak ódiumát, hogy egy „külföldi” magyar művészt mutasson be intézményében - lett is belőle kellemetlensége, de ezt nem vette tragikusan. A kiállítás ideje alatt 1971 tavaszán három hetet töltöttünk Budapesten, ahol szinte kézről kézre adtak a barátok és tisztelők.

Hazatérésünk után Gyula láthatóan elégedett, de fáradt volt. Eleinte a fáradtságának tulajdonítottuk gyakori - egyre erősebb - fejfájásait. Őszre már elviselhetetlen volt a szűnni nem akaró fájdalom, s csak ekkor volt hajlandó orvoshoz fordulni. Sajnos, már későn: a jobb első féltekén levő agytumor már túl nagy, operál- hatatlan volt. A prágai kórházban kapott besugárzások csak a fájdalmat enyhítették, de a közben elvesztett látását sem adhatták vissza. 1972. május 25-én halt meg, két héttel a 65. születésnapja előtt. Temetésére Pozsonyból „hivatalos” személyek is jöttek. A temetés körülményeit és módját kivették a kezemből, mert, mint „Érdemes festőművésznek” állami temetés ,járt”. A jelenlévők és a szónokok nem igazán voltak Gyula életében a barátai. Ha hagyták volna, én sokkal csendesebben