Irodalmi Szemle, 2007

2007/6 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SZABÓ GYULA - Kubička Kucsera Klára: Szabó Gyula életműve a művészettörténet és a művészeti kritika tükrében

Kubiíka Kucsera Klára

Brogyányi Kálmán 1937-ben, a Fórum című művészeti lapban, Szabó Gyula indulásáról két kritikát jelentetett meg. Az egyiket Szabó Gyula első pozsonyi kiállítása után, a másikat párizsi útját követően. Amire fel kell hívnom a figyelmet, maga a tény, hogy valóban kritikát írt - olyan dolgokra tapintott rá, amelyek a mai napig nem vesztették el érvényüket.

„El kell utasítanunk a vele kapcsolatban felmerülő szentimentális legendákat is, amelyek olyan szívhez szólóan mesélik el, hogy édesapja szobafestő és má- zolóműhelyében, sok gond és nélkülözés mellett, hogyan fejlődött Szabó Gyula.

Egy komoly és nagy tehetségű művész jelentkezett a kiállítással. Mindegy, hogy mi előzte meg jelentkezését. A művészet szuverén méltóságát nem szabad ilyesmivel befolyásolnunk. Szabó Gyula tehetsége nem szorul ilyen mankókra. A művészettörténészek majd feljegyzik és megállapítják élettörténetét. Most elsősorban a művészete érdekeljen bennünket.

Ha a kereső művészt példával kellene illusztrálnom, Szabó Gyulát állítanám most olvasóim szeme elé. Minden eredmény, minden amit tud, amit ismer, külön- külön harcot és megismerést jelentett számára, így jutott egyre mélyebbre a művészet birodalmába. Az autodidaktizmusnak ez a fajtája: a komoly tehetséggel párosult hivatástudat küzdelme az anyag, a kifejezés lehetőségeinek megismeréséért - tiszteletet parancsol.

Szabó Gyula piktúrájában még sok az idegen elem. Különösen Rudnay hatása élénk. Az impresszionizmusban talált az egyéniségének legjobban megfelelő területre. Szinte képről képre követhető fejlődése. Tájképekben a legkiforrottabb.”4 — Ezt 1937 márciusában írta. Ezt követően utazott el Szabó Gyula Párizsba, s utána újra kiállított Pozsonyban. Brogyányi decemberben a második kiállításról többek között ezt írja: „Kiállított munkái egyenetlenek. Ezt nem a rendezés rovására, hanem kizárólag a művész őszinteségének a javára kell írnunk. És így van ez a rendjén. Ha egyenetlen is a kiállítás, haladásának útja világos, tisztán látjuk a hatásokat, törekvéseit, amelynek egészéből maradéktalanul alakul ki a még forrongó művész egyénisége.”5

Brogyányi újra kifejezi azon reményét, hogy Szabó Gyula nagy ígéret és meg fogja oldani még látható, az anyag elsajátításával kapcsolatos problémáit.

Második kiállítását szigorúan bírálta támogatója, Reichentál Ferenc is: „A szomjas ember vehemenciájával vetette magát az impresszionizmus nagy mestereinek örökére. Cézanne, de különösen Van Gogh egészen hatalmukba kerítették. A paletta kivillanó színeit rakja egymás mellé, hátat fordítva régebbi borongós hangulatainak. Amíg tájképen vagy csendéleteken jelenteti meg ezt a frissült színskálát, addig minden rendben van. Ezekben az esetekben a témákkal és a formák egyszerűségével való összenőttsége olyan festői értékekkel telt, érett művészetet eredményez, hogy csak meglepetéssel és örömmel állhatunk meg mellette. Nem adózhatunk azonban ugyanezzel az elismeréssel figurális kompozícióinak.” Reichentál ajánlása: „Szűkíteni a témakört, és bővíteni a tudást. Önkritika és a mérséklet tudománya.”6