Irodalmi Szemle, 2007
2007/1 - Sigmond István: Varjúszerenád (regényrészlet)
Sigmond István lyik tartóban van. És a pókom már vár odalent. És sűrűsödnek a bajok. Az alapozó, amit ma reggel használtam, valószínűleg nem volt kimondottan okkerszínű, ezért nem tűnik lebarnultnak az arcom, az ilyesmi régebben eszembe sem jutott, mármint hogy púdert kell használni, hogy napbarnítottnak lássanak, hiszen örökké napbarnított voltam, milyen lettem volna, ha napon éltem, becsongolygattak egy pólyába, a két karomat lekötötték, s vittek ki a mezőre, piros voltam, mint vihar előtti napon a lenyugvó naptányér körül az ég, később aztán legtöbbször napon játszottam, s dolgozni is napon kellett rendszerint, és az első szó, amelyben zsongás volt, pironkodás volt, s a testi virradat első jeleit hozta el nekem, napsütésben hangzott el, alig lehetett hallani, körülnéztem, hogy biztosan hozzám szóltak-e, de csak én voltam a szavak közelében.- Amikor feljön a hold - mondta a kalapos fia nálatok, az istálló ajtaja mögött. Suttogása rekedtes volt, a levegő ki- és belégzésével akadtak gondjai, arca mintha megnyúlt volna egy kicsit, szikár lett hirtelen, és a szemében kialudtak a tüzek, de én láttam benne a parazsat, attól lett olyan meleg hirtelen, mintha bennem is felkelt volna egy nap, ontotta a forróságot, a lángokat, s éles fogaival, valahol ott belül, szüntelenül belém harapott, és azt is láttam, hogy nincsenek pattanások az arcán, tiszta volt, mint a csillagtalan hajnalok, az én napbarnított, tizennégy éves homlokomat alig száradó és élénken virító pörsenések, szökedékek, kelevények borították váltakozva. Miután rekedtes suttogását otthagyta nekem, hogy tovább ápoljam magamban a szót, lassú léptekkel távolodott el a közelemből, mint aki letett válláról egy terhet, s most ahhoz kell hozzászoknia, hogy ismét szabad lehet, én meg egyedül maradtam egy ideig, s néztem, ahogy remeg rajtam a szoknya, vibrál, lebeg, rázkódik, mintha el akart volna iramodni, ahogy a vérereimben keringő nedvek kergették egymást észveszejtve. Csodálkoztam, hogy a kavicsok mozdulatlanul maradtak körülöttem, nem volt földcsuszamlás, a fények nem beszéltek, testem árnyéka továbbra is ott sötétlett a falon, s ahogy továbbléptem, az árnyék nem szakadt ki belőlem, tüntetően velem maradt.- Mi van? Békát nyeltél? - Valaki hozzám szólt elmenőben.- Dehogy - mondtam bizonytalanul. - Azt hiszem, imádkoztam.- Az utcán?- Mindenhol lehet. - Neki hazudtam, vagy magamat áltatom? Beteges lassúsággal csoszognak a mánusok. Gyalog vonszolják magukat, mint a nap az égen. Vagy csak összejátszanak ellenem. Siettetni, meggyőzni, kérlelni: hasztalan igyekezet. Itt már imát hazudni sem lehet. Egyetlen vigaszom, hogy a kalapos fiából kiveszett a hang, s most biztosan megpróbál rövid mondatokat észben tartani, valamit mondania kell majd nekem, ott, az istálló ajtaja mögött, ha feljön a hold, az én holdam, és az övé, szóval a mi holdunk, igen. Ha a tehén megérzi az idegent, baj lehet. A kalapos fiát ne érezze idegennek, ő a kalapos fia, hát nem? Ezt holdvilágnál hogyan magyarázzam meg neki? Miért, nappal tudnám?
