Irodalmi Szemle, 2007
2007/5 - TALLÓZÓ - Tamás Gáspár Miklós: A második nekrológ
89 TALLÓZÓ TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS A második nekrológ 1976 késő őszén, Kolozsvárt, napokig nem lelték Szilágyi Domokost. Eltűnt. Akkoriban tele voltam sötét fantáziákkal, balsejtelmem végighurcolt a Szamossal párhuzamos dombsoron: Kőmái - rajta a Fellegvár -, Borjúinál, Törökvágás - mögötte a Hója -, Kányafő, Szent Donát gyommal-gazzal benőtt mészkőszobra körül korhadt faággal piszkáltam az aljnövényzetet. (Szőcs Géza írt erről a szoborról.) Hallottam, mások másutt bóklásztak, a Szent János-kútnál, a Szénafü- veken, a Bükkben, isten tudja, merre még. Azt hiszem, csak pár méterrel vétettem el a holttestét. Öngyilkos lett persze, ez nem lephetett meg senkit. Beteg volt, sántított, mindig ittas, de félelmetesen, szótlanul, jéghidegen ittas volt. Az utolsó időben - éppen korrektorrá „minősítettek vissza” szerkesztőből - gyakran találkoztam vele a nyomdában, már nem a Brassai utcai régi üzemben, hanem a Magyar utca végén, a Szentpéteri templomnál (Bulevardul Lenin 146), ahová botra támaszkodva gyakran elkísérte Marit, a barátnőjét, az olvasószerkesztőt. Még kattogtak a magas, ö- reg szedőgépek, az ólomsorokból álló hasábokat léniákkal elválasztva rárakták az acéltálcára, körültekerték szurkosspárgával, kefével rájuk kentek egy kis nyomda- festéket, ezekre meg ráborították a különleges, nedves papírt - ezt javítottuk tintaceruzával, a nyelv szabályfanatikus, purista őrültjei (de mindketten végső soron csak Kosztolányit ismertük el tekintélynek, itt-ott Kodályt, Illyést, Bárczi Gézát, Pais Dezsőt és Marit, aki a józan észt és nyelvérzéket képviselte). Még hogy nincs szigorú magyar szórend! Szilágyi Domokost erre nem kérte föl s ezért nem fizette senki, csak nem bírta a hibákat, s nem tudott ellenállni a nyomdafesték illatának. Különben is rengeteget foglalkoztunk a szövegekkel. Korrektúra, „tisztafej”, összeolvasás, nyomdai revízió - s a virtuóz tördelőszerkesztőnek, Derzsi Jóskának kellett kitöltenie az Utunk szerkesztőségébe látogató kétrendbéli cenzor által ütött lyukakat a szövegekben. Az illusztrációk fémkliséit néha vésővel píifölték. De hiszen a gépírónők is helyesebben írtak, mint a mai akadémikusok, és még ott ült szótáraival és lexi- konaival Borsné Fejér Gizella is, ha az egy-egy tárcában, amelyen végigment öthat író és három-négy nyomdai szakember, még akadt volna valami nyelvtani illetlenkedés. Evvel állt szemben a soha nem emlegetett egykori főszerkesztő, a ma
