Irodalmi Szemle, 2007
2007/5 - Sándor Zoltán: Levelek (novella)
42 Sándor Zoltán ban az orgazmusokban, amelyeket együtt éltünk át, csak azért, mert másoknak sejtelmük sincs róla, hogy Te és én olyasmit is művelünk, amivel előidézhető az említett extatikus gyönyör! Ezt nem jegyezte le, csak magánkívüli állapotban kiabálta szerteszét piciny szobájának az éterébe, azt remélve talán, hogy a körülötte lévő tárgyak valamicskét meg is értenek felindultságából. Elnyomta a csikket, felsóhajtott, és eldöntötte, hogy befejezi a levelet. „A szavak sziporkázva sugároznak szét az előttem lévő papíron, agyamba hasítanak, Téged hívnak, várnak és követelnek; mert tudják, hogy legkecsesebb taglejtésük is elsorvasztható lábaid elegáns mozdulatai mellett. A tudományok, művészetek és vallások sorozata mind-mind ott sorjáznak testedben; melleid közt ragyog a Világmindenség értelme, hajszálaidban csillog a középkori alkimisták titka, méhedben a Messiás várat magára. Nincs istenibb cselekedet a bujálkodásnál, a lelki szerelem a testi gyönyörben tisztul meg és magasztosul az e világi dolgok fölé, végtelenségig tartó beszélgetéseinkben ragadja ki magát a sáros iszapból, hogy a kristálytiszta valóság - az Egyetlen Igazi Létezés - felé induljon; ezért nincs annál csábítóbb, vonzóbb, teljesebb és filozo- fikusabb, mint megérinteni lábaid közt a szellemi lét határtalanságát. Azt mondtad: köztünk minden olyan gyorsan történt/történik. Csak annyit teszek hozzá: mint minden más, ami említésre méltó. Ahogyan egy percen múlott és egy perc szükségeltetett ahhoz, hogy Te Te legyél és Én Én legyek - és nem valaki más, mert szüléinknek úgy adatott meg, hogy éppen abban a percben nemzettek gyereket, amely csak a mi javunkat szolgálta-, ugyanannyi idő kellett ahhoz is, hogy ráébredjünk arra, hogy Te és Én mindössze csak EGY valami alkotóelemei vagyunk, és már a következő pillanatban megszűnjünk létezni mint Te és Én, hogy helyettünk megjelenjen a Mi: egy androgünlelkű ősi hermafrodita legújabb változata, amiből kifolyólag minden perc, amit együtt töltünk el, az örökkévalóságot idézi. Ezért tűnik úgy, hogy minden rövid idő alatt történik. Mert minden perc számít. És valamennyit teljes egészében ki kell használnunk. De ezt csak együtt érhetjük el. Igaza van Borgesnek, a leglényegesebb dolgokat lehetetlen szavak által kifejezni, legjobb szándékunk ellenére is csak szemelgethetünk érzelemtengerünk sekélyében, vagy köntörfalazhatunk réveteg ámulatban elnyújtózó mélységéről. Igen, szavak által lehetetlen kifejezni az örökkévalót, de segítségükkel megfogalmazható annak módja. Hiányodban most én is azt teszem - vagy legalábbis megpróbálom -, ahelyett, hogy karjaid közt az időtlenségbe meneküljek: felsorakoztatom a betűket, szavakat formálok belőlük, összefüggő szöveggé - monológgá - csoportosítom őket, beszélek Neked magamról meg miegymásról, de legnagyobb erőfeszítéseim ellenére sem találom a nyelv húrjain azt a hangot, amelynek megpendítésével mindent megfelelőképpen, sallangmentesen elmondhatnék Neked. Egy Hang szükségeltetik csupán, én azonban egy kamaradarabot vagy akár egy cikomyadúsított szimfóniát teremtek helyette, egy leheletfinoman ide-oda lengedező, önmagában ringatózó monumentális zenedarabot komponálok, harsonákkal és hárfákkal színezett vonószenekart szólaltatok meg, és mindezt csak azért, mert képtelen vagyok összekulcsolt kézzel ül-
