Irodalmi Szemle, 2007
2007/5 - Sándor Zoltán: Levelek (novella)
Levelek 39 melletted megtudtam azt is, hogy mi a Mennyország, de azt is, hogy mi a Pokol. Nélküled csak a Nemlétben vajúdhatom. Az életben - a levegőt és a mindennapi betevő falatot leszámítva - aligha mondhatjuk rá valamire azt, hogy nélkülözhetetlen. Utóvégre sok minden nélkül meg lehet tanulni élni. De attól még, hogy valaki nélkül tudunk élni, az a valaki lehet a számunkra pótolhatatlan.” Nem szabad azt gondolni, hogy klasszikus szerelmes levelet írt: telítve szórózsákkal és sallangos pepecselésekkel, bár meg kell hagyni - ahogyan az már a fentiekből is érződik -, hogy érzelemdús részek is szerepeltek írásában, mint nélkülözhetetlen tényezői az efféle levélformának, mert ugyan mire hasonlítana egy szerelmes levél, amellyel egy fiú vissza akarja csalogatni egy lány álmaiba a színes pillangókat, ha nem írja bele például azt, hogy „Te és én csak Egy valaminek a részecskéi vagyunk”, vagy azt, hogy „Nem tudom neked megmondani, milyen szép vagy, mert egyszerűen nincs mihez hasonlítanom Téged, kisiklik alólam a talaj, ha ilyesmit merészelek; a legörökérvényűbb költői szépségideálok is teljesen elhalványulnak, ha hozzájuk hasonlítalak; szerintem újra kellene értelmezni a szépség fogalmát, és ebben a folyamatban Téged venni kiindulópontnak...”, vagy ezt: „Korán reggel van, én pedig erőteljesen döfködöm a betűket a papírra, húzgá- lom ezeket a tintasorokat, bár sokkal szívesebben lennék Veled. Nem, nem Te vagy a múzsám, hanem a hiányod az. Kinek jutna az eszébe a jelenlétedben tollat fogni vagy számítógép elé ülni?! Csak gyenge költő szeretheti jobban a rendet a kaotikus őrületnél, a józanságot a mindent elvakító és megszédítő mámornál, csak hitvány költő imádhatja jobban a költészetet az érzékiség démonánál, a Nőnél - az én esetemben: Nálad...”, és hasonlókat, melyeket mértékkel használt, és csakis azt írta le, amit komolyan és őszintén gondolt és érzett. A levél nagy részét azonban mégiscsak poénkodó bölcselkedéssel töltötte meg; azzal, amihez a legjobban értett. „Borges szerint minden nyelv az egymásutániság elvére épül, ezért nem jó eszköz az örökkévaló, az időtlen kifejezésére.” Paradoxálisan hangzik, amikor ezt egy olyan személy állítja, aki egész életén át irodalommal foglalkozott (aminek elengedhetetlen és nélkülözhetetlen eszköze, egyetlen alkotóeleme maga a nyelv), aki könyvtárakra való köteteket búvárolt át, majd dolgozott fel saját alkotásaiban, és aki efféle módon, ilyen eljárással törekedett megkaparintani az örökkévalót. Látszatra és az átlagolvasó részére igen önellentmondásosan hangzik az argentin Tigris-író fenti kijelentése, azonban, ha jobban belegondolunk, gondolatának magvá- hoz nyúlunk, akkor teljesen logikusnak vehető, mert ki formálhat véleményt bármiről is, ki nullázhatja le annak jelentőségét, ha nem az, aki kívülről-belülről, sző- röstül-bőröstiil ismeri ugyanannak valamennyi csínját-bínját és fortélyát? Nagy különbség van - valódi szakadék tátong - az a személy között, aki végigolvasván, bevágván és átgondolván Hegel fdozófiáját, csak kissé ironikusan mosolyogva legyint egyet a kezével, és azon egyén között, aki egész élete folyamán még egyetlen percre sem merészkedett be a nagy német idealista filozófus világának körkörös berkeibe, mégis magabiztosan és fölényesen hangoztatja annak tarthatatlansá-
