Irodalmi Szemle, 2007
2007/1 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (12) (Szabó Lőrincről, tanulmány)
Magyar líra és epika a 20. században (12) Nevetve cáfolsz, hogy cáfolva hidd el, amin nevetsz; igaz egész csak ellentéteiddel együtt lehetsz. Egész életed leplez és leleplez, de odajut, odafut mégis, lassan, igy, szivedhez az Igaz Ut. (Tao Te King) „A történelemben beteljesedő egy Igazság helyébe az Egy igazságának története lép” - írja Kabdebó Lóránt, s tanulmányának végén Szabó Lőrincet idézi: „az író [...] sok életet él egyszerre és egymás mellett, nem pedig egy elvet”.(17) és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény, azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én. (Dsuang Dszi álma) A fenti idézetek és versrészletek, úgy vélem, kellőképpen megvilágítják annak okát, miért nyer Szabó Lőrinc lírájában oly nagy jelentőséget az öndokumentáció, a vallomásosság és az élmények, érzések, gondolatok már-már mániákus szételemzése. A harmincas évek három kötetében Szabó Lőrinc, miközben a kor világlírájának színvonalán szólal meg, mégis egy egészen sajátos líratípust teremt meg. Míg a világlírában az avantgárd elerőtlenedését követően egyre inkább egy elszemélytelenítő, tárgyias verstípus hódít tért, Szabó Lőrinc látszólag az árral szemben úszik. A személyes, a tárgyias és a gondolati líra olyan sajátos ötvözetét hozza létre, amely, mint sokszor József Attila is, a nemegyszer banálisnak tűnő személyes élményből indít, hogy aztán mindazt, ami egyéni és személyes a versben, egy, a személyesen túli nézőpontból vesse alá a ráció kontrolljának. Hiába tehát a közvetlen, személyes hangütés, Szabó Lőrinc lírája nem a romantikusok, szimbolisták vagy impresszionisták én-lírája, hanem azokénál összetettebb, filozófiai költészet, a világ-egésznek mohó belső birtokbavétele. Ezzel összefüggésben találó és máig érvényes Halász Gábor észrevétele: „Az indítás mindig - nemcsak az erotikájában - az érzékeké, de a közvetlen élmény kicsíráztatja és magába olvasztja a kommentárt [...] ez nem Ady szimbolikus természetduzzasztása, amelynél csak ürügy a kép a kitáruló egyéniségnek - Szabó Lőrincben őszintébb a benyomás és nem Illyés Gyula lágy ringatózása az emlékektől fölcsapott hangulathullámokon [...] Szabó Lőrinc egyéniségének alapja vad, keserű önzés. Minden őérte van, és minden ellene; minden külső dolog az alattvalója és ellensége.”08’ S önvallomások azok a költeményei is, amelyekben a személyes, közvetlen hang áttételesebben szól, mint a Szamártövisben:
