Irodalmi Szemle, 2007
2007/5 - Juhász Ferenc: A jégverés fehér düh-diadalma (vers)
2 Juhász Ferenc jégkoponyák, jégcsontvázak, bordák, lapocka-lapátok, körmök, csigolyák, ujjpercek, karcsontok, lábszárcsontok, fog-fésűk, ahogy jégtáblákkal tapossa, vízkristály-patákkal dúlja, tiporja mint ködkristály a kertben a szőlőt, dáliát, lepkenyáj-lombot, s törik a szederfa ketté, tántorog sárgazöld szétrepedéssel, a diófa jég-aszaltan denevér-barlanggá topped, s a zöld levél-denevérek fekete golyó-csomagként lógnak, aszaltszilva-csomaggá sülnek a jégverés fogsorában, s dől jobbra-balra a kert önmagába-rogyva ring, kószál, mintha jég-Dinoszaurusz cibálna, rágna, harapna gigászi tátott szájjal, gigászi fogsor-csőrrel, jégbérc-csontváz, titáni sárkánygyík-csontváz a törpébb páncélgyík-kürtöt, a tatu-farkú vasruha-áldozat sikít, ráng, hörög a szájcsipeszben, s a kakas, a tyúk, a kacsa, a liba a disznóól alatt ül, bamba rettegéssel reszket, pislog a büdös, barna mocsárban, s világítanak, mint a csók, a piros, a kék, a barna cirmos szemgolyók, s a szempillák esedeznek, csőrtö-orrlikok füstöt rügyeznek, a disznó meg ott fekszik, ásít, rózsával trombitálva a rózsaszín sárgában, a véres sár ürülék-pocsolyában az ól-gerenda padlón, kigyópikkely mozaik-maszatban, enyvbarna híg szarban, ön-láva ladikban, arany vér-latyakban, s a csiga csontselyem-házába dagadva mászni se akar már, látó-nárcisz tarkó-csecsekkel nyállal csúszni nem készül, hallgatva fél a fűben, akár a szó a betűben, s a fű fehérré kékül, a négytornyú redős állat a selyemnyál-zászló talpú önmagába zárva és a madarak halottan zuhannak le a földre, mint akit söréttel lőttek, jéggolyóktól agyonverten, pocsolyába keverten, fehér halálba, nyitott csőrükből, mint nyitott könyvből vékonycsík jelzőszalag alvadó vérfűszál lóg ki, folyik selyemgyík pikkelycsúszás-szövettel. így vagyok én is immár, így vagyok árván, így vagyok: ilyen verten és angyalcsorda rugdos, cibál, lök, szennyes recsegő horda, százlábú bogártömegként szétfutva, sírva, összetorlódva, kupacosodva, ízelt csigolyaláncként szaladva, gyűrű-rácsfüzérként gomolyogva. És ki néz engem, a megvert, vad jéggel-alázott kertet ki jajgatja verésem, jég-alá száműzetésem, milyen Éden: még bent a szenvedésben, s már kívül a szenvedésen? A Magyar Napló áprilisi száma terjedelmes beszélgetést közöl a költővel.
