Irodalmi Szemle, 2007
2007/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Birkózás a hiány tudatával (Hogya György legújabb novelláskötétéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE ben szintén sajnos azonban a szerző mintha „elharapná” ezt a jól induló novellát. Itt található a könyv - szerintem - egyik legbravúrosabb epizódja, mely mintha egy festményt idézne meg: „A csodálkozás, ami a férfi (a halott férfi - Sz. Z. megj.) szeméből áradt, később elégedett, megbocsátó mosollyal merevedett az arcára. A nő számára ez elviselhetetlennek tűnt, és lebiggyesztett alsó ajakkal a bugyiját dobta az arcára, amely csak a fűiéből kiálló őszülő szőrszálakat hagyta szabadon.” Az Eco-Borges-Márton László csapásvonalon haladó Az út után jelentős visz- szaesés az Életrajz című novella, mely a már említett kisvárosi közeget jeleníti meg, még ha valamennyire egzotikus háttérrel is. Ezzel szemben A rabszolga című novella kiváló jelzőkezelésével, hiteles történelmi környezetrajzával, szép mondataival és izgalmas cselekményével üdítő olvasmány, még ha a szerzői elragadtatás néha ront is a minőségén. A rabszolga Szókratész halálának a napján játszódik, s itt is a sors titokzatos világába kalauzoltatunk el, mint Hogya legtöbb írásában (alig van olyan novella a kötetben, melyben ne jelennének meg jósok, jövendőmondók, látnokok, a szerzőt láthatóan mindennél jobban érdekli ez a téma). Szintén az ókorba vezet bennünket a kötet egyik legbájosabb novellája, A sorsnak is megvan a maga sorsa című (bár talán jobb cím lett volna Az eunuch, vagy valami egyszerűbb és letisztultabb), konkrétan egy mezopotámiai fejedelmi palotába. Ezt az izgalmas és magával ragadó müvet leginkább talán a történelmi háttér hiteles ábrázolása, érdekes cselekménye és nyelve teszi kitűnővé. Hogya nagyon szívesen alkalmazza az elbeszélésekbe ágyazott elbeszélések módszerét, a „talált kéziratok” játékát. A minőségi hullámzás egy újabb példája A revolver című szöveg, mely túlírtságával és teljes hatástalanságával tanácstalanná teheti az olvasót („elsüthetnénk” a gyenge poént, hogy ez a bizonyos revolver bizony csak vaktölténnyel van töltve...). A kötet címadó novellája, melyet Grendel Lajos mestermunkának nevez, tulajdonképpen testvémovellája a kötetet záró Agyagtábláknak (szerintem ez utóbbi a könyv legsúlyosabb írása): a szerző mintegy a lélek újjászületésének kérdéseivel foglalkozik azáltal, hogy különböző korok emberei között keres összekötő kapcsokat, talán hogy a kínzó magányt oldja fel, talán hogy a tudatlanság, a tanácstalanság démonával való küzdelmét segítse. Jellemző, hogy Az út című írásban idézőjelbe teszi a tudtam igét, ezzel is jelezve, mennyire esetlegesnek tart minden tárgyi tudást a sors és egyéb kiszámíthatatlan „istenségek” működésével szemben. Szűkebb irodalmi környezetünkből a fiatal Dömény Andrea szövegei hasonlítanak leginkább Hogya György írásaihoz, kivált az Istent látni, és meghalni című novella világához, ami a témákat, a filozofikus hozzáállást, a mitológiai és történelmi elemek gazdag adagolását illeti. Sajnos, az Istent látni, és meghalni sem nélkülözi a helyenkénti túlírtságot, néha pedig a stilisztikai határozatlanság - illetve sok helyütt a „félreütések” - is esetlenné teszi a mondatokat. Az Agyagtáblák annyival nyújt többet a címadó novellánál, hogy a szerző itt egészen elképesztő őszinteséggel ír saját magáról, s a különös önvizsgálatnak ezúttal a cselekmény is végképp áldozatul esik. Az Irodalmi Szemle 2006/8-as számában jelent meg először a szöveg, mint „esszénovella”. Valóban, az Agyagtáblák műfaji meghatározása nem könnyű, de mivel sem témában, sem nyelvben nem áll távol a kötet többi írásától, a konkrét műfaji meghatározás tulajdonképpen szükségtelen is. A szerző önmeg
