Irodalmi Szemle, 2007
2007/4 - Végh Péter: Valaki hiányzik a láncból (elbeszélés)
Végh Péter venc. Engem mellőztek. Pont abban a korban, mikor a legnagyobb szükségem lett volna a szeretetükre. Egy napon rádöbbentem, hogy magam vagyok. Hogy ezt a felismerést feloldjam, tízéves korom körül rajzolgatni, festegetni kezdtem. Szerettem volna legyőzni egzisztenciális magányomat, kitölteni az űrt valamivel. írni sokkal később kezdtem. Ahelyett, hogy szeretettel fordultam volna öcsém felé, féltékeny voltam rá. O volt az, aki engem semmivé tett, aki kiütött a nyeregből.- Végső soron minden gyermek önző, aki mindent csak magának akar. A legszebb ruhát, a legfinomabb ételt, a legjobb játékot és persze sok-sok szerete- tet és törődést. A legokosabb ebből mielőbb kinőni.- Hát én megpróbáltam. Sikerült volna, ha nem történik valami. Édesapám egy napon összeomlott. Tíz-tizenkét éves lehettem akkor. Nem tudtuk az okát. Apám az első világháború alatt született. Akkoriban az Európa-szerte dúló járványos megbetegedés, a spanyolnátha, minden újszülöttet megölt. O csoda folytán életben maradt. Később átélte a második világháború poklát. A bombázásokat és tűzharcokat. Apám gyenge idegzetű ember volt, viszont nagyon hitt Istenben. Ez adott neki erőt az életben maradáshoz és a szolgálathoz. Abban az időben, amikor idegileg összeomlott, gyakran járt motorbiciklin. Volt egy látszólag jelentéktelen balesete. Elcsúszott egy veszélyes kanyarban és megütötte a fejét. Furcsa betegségének ez lehetett az oka, de az is lehet, hogy a kommunisták zaklatásai. Nem engedték, hogy a szíve szerint végezze lelkészi hivatását. Talán meg is fenyegették. Az idegzete nem bírta elviselni a nagy megterhelést. Egy kép erősen él bennem, melyet mintha acéltűvel véstek, vagy tűzzel égettek volna oda. Annak a rettenetes pillanatnak a képe, mikor két betegápoló édesapámat erőszakkal kivonszolta a házunkból, majd betuszkolta az udvarunk közepén álló mentőautóba. Én egy nagy levelű dísznövény mögött lapultam a hátsó udvarban. Reszkettem a félelemtől, és sírtam. Meg akartam halni, el akartam süllyedni a föld alá a szégyentől. Azóta az idő elszaladt s én még ma is azt a rettenetes pillanatot élem. Látom apámat porig alázva. Persze azóta teljesen felépült, visszanyerte régi énjét, és ma is hűségesen végzi hivatását.-Tudom, hogy egy fiúgyermek számára mit jelent egy apa. Csaba, kérlek, próbáld elfelejteni az egészet. Gondolj a szépre! Nézz rám! Látod? Veled vagyok. Örülj nekem és velem! Az élet egészen másról szól. Az emberi szellemet a pusztulás réme fenyegeti, de mindig megújul, ha erős a mag, ha az emberben nagy az élni vágyás szándéka és a hit.- Apám minden vasárnap felment a szószékre és fennhangon hirdette az igét. Prédikációi nagy hatással voltak rám. Mindig úgy gondoltam rá, mint egy rendíthetetlen hegyre, aki maga a biztonság és a bizonyosság. S azt kellett látnom, hogy ez a hegy ledől és romokban hever. Sokáig éltem ebben a tudatban. Hiába találták meg betegségének ellenszerét, lelkem békéjét már senki sem adhatta vissza. Úgy érzem, azzal, hogy most mindezt őszintén feltártam előtted, kicsit könnyítettem lelkem terhén. Mintha átraktam volna a vállaidra egy hányadát annak a nagy teher
