Irodalmi Szemle, 2007

2007/4 - Végh Péter: Valaki hiányzik a láncból (elbeszélés)

Valaki hiányzik a láncból

flegmán viselkedett velük. Érezte, hogy sokkal több szeretetet érdemelnének. Vállára vetette cókmókját és a lányéhoz igazította lépteit. Az út során kissé szótlanok, megilletődöttek voltak. Mindegyikük a maga módján élte meg az együttlét csendes örömét.

5

Elhaladtak a régi Kaszinó épülete mellett. Csaba anyai nagyapja 1914 farsangján ebben az épületben ismerkedett össze nagyanyjával. A korabeli Csallóközi Hírlap szerint azon a nevezetes csallóközi kaszinóbálon nagyapja „édes-bús nótákkal hódította meg a díszes hölgykoszorú szívét”. Édesanyját jóval később ugyanebben a komor épületben választották meg a bál királynőjének. A világoskék selyemből varrt darázsderekú báli ruhát és a „BAL SZÉPE - 1941” feliratú széles szalagot édesanyja féltve őrizgette egy színes kartondobozban.

Betértek a Vadász utcába, mely a helyi parkerdő felé vezetett. Egy pillanatra feltűnt előttük a katolikus templom tornya, melynek helyén egykor egy gótikus kőtemplom állt. Ezért a templomért az ellenreformáció korában hosszan tartó vias- kodás dúlt a katolikus és a református felekezetű hívek közt8. Pár lépés után meglátta Mariska néni házát. Ebben a házban gyermekkorában többször is megfordult. Kosnár Mariska néni gyermektelenül jutott özvegységre. Nem volt senki a családban, aki törődött volna vele. Egyedüli lánytestvére Amerikába emigrált még a két háború között. így aztán Csaba édesanyja vállalta magára a gondozását. A néni már nagyon öreg volt, nem volt képes semmire. Édesanyja egészen a halála napjáig a gondját viselte. A hétvégeken Csabára hárult a feladat, hogy elvigye neki anyja főztjét. Útközben az alumínium ételhordó edénykéket a feje fölött forgatta anélkül, hogy kifolyt volna belőlük a leves. Mariska néni egy alkalommal kifogásolta édesanyja főztjét. Azt vágta a fejéhez: „Fiam, az anyád megint langyos löttyöt küldött nekem, leves helyett.” Abban, amit mondott, volt némi igazság, mert egy fizetésből kellett megélnie a nagy családnak, s még szegény Mariska néni is a nyakukon volt.

Tovább haladva a Vadász utcában egykori harangozójuk portája elé értek. Baráth Imre bácsi erős csontozatú, robusztus parasztember volt. Úgy tudta hasogatni a farönköket, hogy öröm volt nézni. A harangokat pedig egyszerre húzta, két kézzel: ballal a középsőt, jobbal a nagyot. A kis harangot átengedte neki. A nagy harangzúgásban Csabát mindig jóleső, boldog érzés töltötte el. Imre bácsi nem szerette a modem divatot, ezért aztán gyakran szidta őt a hosszú hajáért. Úgy előtte van, amint kőkemény, kicserepesedett ujjaival végighorzsolja sörte fejét, s azt mondja: „Ez az egészséges hajviselet fiam. így kell kinéznie egy rendes magyar embernek. Nem úgy, ahogy ti, fiatalok, kinéztek.” A becsmérlő mondat végén kérges kezével Csaba feje felé csapott. Alig tudott kitérni előle.