Irodalmi Szemle, 2007
2007/4 - Végh Péter: Valaki hiányzik a láncból (elbeszélés)
Végh Péter a zsírlerakódás deréktájon, a fenéken és a combokon a legszembetűnőbb. Ezért alakjuk inkább a körtéhez hasonlít. Eszébe jutottak azok a termékenységet szimbolizáló ősi agyag- és kőszobrocskák, amelyek tömzsi nőalakokat ábrázolnak, dagadt, lógó mellekkel, gömbölyű, puffadt hassal, széles derékkal és rövid, vastag lábakkal... Igen, most egy Alma vár a Körtéjére. De a Körtécske nem és nem akar megérkezni. Még érlelődik egy csöppet. De az Alma már leesett a fáról, és elgurult ide, a főtéri szökőkút közelébe. Éppen egy sárga pádon piroslik. 3 A vénasszonyok nyarának forró lehelete ült a fákon, a park bokrain, élő sövényein. A tér nyugati oldalán állt nagyszülei háza. Édesanyja ott gyerekeske- dett, ott élte át a háborút, a bombázásokat. A szemközti oldalon kezdődött az Öreg utca, melyben ő töltötte gyerekkorát. Körültekintett a téren. Felemelő érzés töltötte el. Itthon van! Itt mindent és mindenkit ismer és őt is ismerik. Tudják, kicsoda. Itt minden kő mesél... Az utcájuk sarkán állt egykor egy vert falú és nádtetejű templom, melyet az egyháztörténeti munkák oratóriumnak, a hívek egyszerűen nádtemplomnak neveztek2. Itt szolgáltak első prédikátoraik. Ez a templom később tűzvész áldozatává vált, ezért a hívek „szilárd fundamentomú kőtemplomot” építettek a szomszédos nemesi telken, melyben jelenleg az ő édesapja szolgál3. Maga előtt látta az egykori nádtemplomot: puritán egyszerűségű, dísztelen, torony nélküli, fából és nádból összetákolt, sárral tapasztott, pajtára emlékeztető épületet. Egyedüli ékessége a bejárati homlokfába vésett nyolcágú csillag volt. Ez a nádtemplom a földhözragadt nép tiszta, makulátlan lelkületét tükrözte. Látta őseit a nádtemplom porrá égett falai, üszkös gerendái között főhajtva, buzgón fohászkodva. Látta, amint Biblia, ima- és zsoltároskönyv híján istentiszteletet tartanak a szabad ég alatt, úgy, mint az első keresztyének. Élete súlyos perceiben, a fájdalom és a magány óráiban, gyakran gondolt ezekre az agyongyötört jobbágyokra, kérges tenyerű és tiszta tekintetű férfiakra, nőkre, akik az ellenreformáció sodrában hűek maradtak vallásukhoz. Akik töretlen hittel kálvinistának vallották magukat. Nemhiába mondák róluk azt az ironikus felhangú minősítést: „ezek vastagnyakú kálvinisták”. Visszaemlékezett egy régi képeslapra, mely városuk főterét ábrázolta. A park helyén nagy-nagy üresség tátongott. A tér közepén magányos vendéglő állt, udvarán fogatok, lovas hintók sorakoztak. Szerdai napokon ezen a téren tartották a vásárokat. Vászonsátrakat állítottak fel és alattuk árusították a szebbnél szebb mézeskalácsokat, fakanalakat, savanyúságokat, túrót, vajat, sajtot és frissen fejt tejet. A közeli falucskák lakosai felhozták terményeiket és felhajtották állataikat a vásárra. Az ő apai nagyapja sokgyerekes kisgazda volt. Kupeckedéssel is foglalkozott. Vette és adta az állatokat, főleg lovakat és teheneket. Csaba mindig úgy képzelte, hogy nagyapja ezen a téren alkudozott az állatokra. De az édesapja egyszer