Irodalmi Szemle, 2007
2007/2 - VENDÉGKRITIKA - Elek Tibor: „a lapok között kiterítve” (Sigmond István: Varjúszerenád című regényéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE a nagyszobába, ahol részesévé teszik a családtagok morbid, szertartásszerű játékainak is. A lány nem érti, hogy tulajdonképpen mit akarnak tőle, talán nevelni próbálják a maguk módján, saját tapasztalataik, tudásuk (vagy inkább tudathasadásuk) alapján. Az öregasszony engedelmes prostituálttá igyekszik formálni, de megtanítja neki a tangót is (ami hol „titokzatos és megfejthetetlen. Olyan, mint egy regény”, hol „A szerelem s a gyűlölet együttvéve, maga a létezés!”), az öreg az idővel, Istennel, a végtelennel való mániákus hadakozása közben okítja, Művész egy mások számára sohasem hallható melódiát vezényel folyton, ami szerinte maga a végtelen, Leendő pedig kétnaponta, mintegy a nevelés részeként meg is veri. A lány nemcsak új életét nem érti, de a régit sem értette, aminek emlékképei minduntalan bezsúnak jelenének eseménytelenségébe és bizarr eseményei közé („emlékképek végtelenjével hadakozom”). Nem értette, miért a sok szenvedés, miért száradtak ki a kutak, miért égtek le a házak, miért halt meg anyja, kis húga, s még sokan a faluból, hogyan alázhatták meg magukat, hogyan veszthették el méltóságérzetüket a falubeliek Apa előtt, akit már-már félistenné emeltek (mert ő volt az egyetlen, a- kit sem a szomszéd falu által felfogadott lovasok, sem a farkasok nem támadtak meg, amikor vizet hozott az erdőn túli forrásból), s hogy az igaz(i) Isten miért csukta be mindeközben a szemét. „Nekem senki sem magyarázta meg az életet” - mondja a jelenben, s talán ez az oka (amellett, hogy szeretetet csak a kutyája szemében fedezett fel a múltban) annak is, hogy kezdetben olyan egykedvűen, már-már szolgálatkészen tűri saját megaláztatottságát, kiszolgáltatottságát, hogy elhiteti önmagával, az életnek ez a rendje („ez nálunk így megyen”), s hogy falubeli társaihoz képest ő tulajdonképpen a sors kegyeltje. A „nevelés” hatására vagy ellenhatására (élet és halál kis és nagy kérdéseivel újra és újra szokatlan módon szembesítve) azonban egyrészt fokozatosan felismeri - sajátos egy fejlődésregény ez —, hogy díszletek között él, hogy az ablakrácson túli kert, a virágok éppúgy hamisak, mint a szerelmet csacsogó varjúk, másrészt a test és a lélek dolgaiban (például a kamaszkori és a képzeletbeli szerelmi, szexuális örömeiben és a jelenbeli szexuális nyomorában) is egyre jobban eligazodik, s a maga belső világával és tiszta vágyaival („Engem szeretni kell”; „Akarom látni, ahogy felkel a Nap!”) egyre inkább ellenpontjává válik tébolyult, viszolyogtató környezetének. Nincs azonban kiút a lefokozott, emberhez méltatlan létezésből, a lány életének vélhetően tragikus vége éppoly sorsszerűnek látszik, mint az apjáé, még ha a groteszk csattanó annak végén némiképp felül is írja a történet (ezen szálának) addigi mitikus, balladisztikus auráját. A múlt és jelenbeli történetszál egymásba futása, valóságos összekapcsolódása a mű végén még inkább fölerősíti a kilátástalanság-élményt. A regény fenti, nyilvánvalóan egyszerűsítő olvasatához sem könnyű eljutni, kétszer biztosan el kell hozzá olvasni, de korántsem lehetünk biztosak benne, hogy most már jól olvassuk. Nemcsak a múlt és a jelen, a képzelet és a valóság síkjait bár folytonosan és bravúrosan észrevétlenül egymásba játszó, de mégiscsak moza
