Irodalmi Szemle, 2007
2007/2 - SZEMTŐL SZEMBEN - Miklósi Péter: Térben és időben (Beszélgetés Szőke Józseffel)
SZEMTŐL SZEMBEN fényképek. De vajon az újságírásunk, annak szakmai nívója kellő ütemben fejlődött-e? Esetleg akadtak-e kapcsolódási pontok az első köztársaság hazai magyar újságírása és a második világháború utáni korszak szlovákiai magyar sajtója között?- Sajtótörténetünknek ez utóbbi szempontjáról, sajnos, az évek múlásával egyre kevesebbet beszélünk. Pedig kár, mert még az én számomra is jóleső emlék, hogy sajtónk 1948-at követő újraindulását követően újságírásunk régi veteránjai mennyire nyitottak és segítőkészek voltak. Hadd említsem meg például az Új Ifjúság szerkesztőségébe rendszeresen be-belátogató és a kéziratokkal sem fukarkodó Wittenberg Józsefet; vagy egy további precedensként azt, hogy a Hét elődjeként megjelenő Fáklya szerkesztési stílusán s képanyagának összeválogatásán mennyire meglátszott Csáder László jelenléte, Csemiczky László tevékeny segítsége. Hírlapíróink régi gárdájának nemkevésbé legendás alakja volt riporterként az örökmozgó Neumann János, sportújságírásunkban Kollár József, Federmayer István, a fényképezgetést is szívesen vállaló Mészáros József; de szólnom kell Szalatnai Rezsőről is, akit a jogfosztottság éveiben kitelepítettek ugyan Pozsonyból, viszont valahányszor hazaruccant, igyekezett végiglátogatni a pozsonyi magyar redakciók mindegyikét. Az említett idősebb kollégáktól, illetve az ő újságírónemzedékük többi tagjától mi, valamivel fiatalabbak rengeteget tanultunk. Ugyanis tudni kell, hogy a szlovákiai magyar lapok újraindulásakor kivétel nélkül úgy alakultak meg a szerkesztőségek, hogy látszólag valamennyi külső feltétel adott volt - éppen „csak” az újságírók hiányoztak... így aztán, az évtizedek távlatából már némileg ironizálva, lényegében vak vezetett világtalant. Része az igazságnak, az akkori idők szlovákiai magyar valóságának, hogy akkoriban olyanok is játszva juthattak szerkesztői státushoz - jobbára munkáslevelezőkből redaktorokká avanzsálva -, akik három-négy mondatot becsülettel tudtak megfogalmazni. Aki teljesítette ezt az elvárást, azzal elvégeztettek egy pár hetes gyorstalpaló tanfolyamot, s az illető máris szerkesztőnek mondhatta magát! Erre vezethető vissza, hogy eleinte érdemben bizony szó sem lehetett az újságírói műfajok különbözőségéről, legföljebb a próza és a vers közötti másság volt tudatosan tetten érhető kritérium. Viszont hiba lenne elhallgatni, hogy vérbeli tehetségek is fel-felbukkantak, akik közül többen sajnos elkallódtak. Ilyen reménység volt például Jakubecz Tibor, aki bányászból lett rövid időre remek riporter, de aztán feladva az újságírói pályát visszament Nagykürtös környékére. Ez a felemás, szakmailag bizonytalan állapot okozta, hogy az újabb, már érettségivel vagy egyetemi oklevéllel is bíró fiatal nemzedék fellépéséig, tehát az 1960-as évek első feléig, profi szintű hírlap írásról, szakavatott lapszerkesztésről hazai magyar viszonylatban inkább csak elvétve lehetett beszélni. * Gondolom, ez a visszásságokkal teli, céhbeli igénytelenséggel teli szituáció indokolta, hogy az ötvenes években a szlovákiai magyar újságokban folyamatosan publikáló íróinknak lett a hírlapírókét felülmúló társadalmi tekintélyük.
